Ramszesz nem akart birkózó lenni – Malonyai Péter búcsúja Varga Jánostól

Az úgy kezdődött, hogy az abonyi kisfiú nem akart birkózó lenni. Az ok egyszerű: az első edzésén alaposan helybenhagyták. Sírt volna, de szégyellte, fájt minden tagja... Legközelebb mégis ott volt az edzésen.

Hogy aztán nyerjen mindent, amit csak lehet, mert persze ottragadt. Szerette volna megmutatni, hogy nem akárki, de többet nyomott a latban, hogy a szülei baráti viszonyban voltak a legendás abonyi nevelővel, Skultéti Sándorral, és nem volt apelláta.

Így indult Varga János birkózókarrierje. És miután hallgatott Skultéti mesterre („Ha szorgalmas vagy, ha nagyon készülsz, te kened földhöz őket!”), már ifiként kiderült, hogy istenáldotta tehetség.

Akkor még csak birkózók voltak, a fogásnem csupán a versenyeken állt az előtérben, ami arra jó volt, hogy kötöttben és szabadban is kiderüljön a talentuma. Első világbajnoki érmét 1961-ben szabadfogásban szerezte, lehetett volna arany is, de – ezt mindig bánta – rutintalanságában nem kapcsolt azonnal, amikor az iráni Mohamed Szaifpor fenékre ült a döntőben, s ezzel elúszott a lehetőség.

Mexikóban (1968) kötöttfogásban ült fel a trónra, veretlenül lett olimpiai bajnok. Mert – mint vallotta – nem „kártyázni” állt föl a szőnyegen. Sőt. Akkor sem lépett hátrébb, amikor megtehette volna, 1963-ban Helsingborgban úgy lett világbajnok, hogy törött bordával jött le a szőnyegről a szovjet Oleg Karavajev elleni döntő meccs után.

Véletlenek persze nincsenek, legyen elég annyi, ahogy Matura Mihály, a birkózók szövetségi kapitánya emlékezett az olimpiai bajnoki cím után: „Jelentéktelen kis verseny volt a Sportcsarnokban. Ott figyeltem fel egy élénk szemű, de még gyengécske gyerekre... Jancsi volt... Akart, rendszeresen dolgozott... A többit már mindenki tudja...” És azt is, amit mindig hozzátett, ha mesélt a pályafutásáról: „Pedig nem akartam birkózó lenni...”

Feltehetően arra sem vágyott, hogy fáraói becenevet kapjon, pedig ez történt. Köszönhetően egy másik legendának, Polyák Imrének, aki, amikor a „kis” Varga megjelent Tatán az edzőtáborban, meglátta a fizimiskáját, és már mondta is: „Szervusz, Ramszesz, Isten hozott...”

Nagy-nagy szerencsémre megadatott, hogy gyakran szaunázhattam vele meg Polyák Imrével, egyszerűen lenyűgöző volt, milyen tisztelettel közeledtek egymáshoz. A zrika megvolt, érezni lehetett a közös szellemiséget, de azt is, amit legjobban a korosztályuk tud(ott): aki világklasszis, annak kijár a tisztelet, még a kilencvenfokos szaunában is.

Nyolcvanévesen már elmaradt a szauna („Volt már néhány agyérgörcsöm, szerencsére agyvérzés egy sem”), de az optimizmusa nem hagyta el. Örült az életnek, örült a családjának, felesége, Gabi úgy óvta, ahogy csak remélheti minden családfő a gondoskodást, megjegyzem, ha ő nincs, az agyérgörcsök után is vígan szaunázgatott volna. Az unokákról a rá jellemző humorral rögzítette, hogy nemrég még mi pelenkáztuk őket, lassan ők fognak engem. Azt pedig megígérte, hogy most ugyan belépett a második nyolcvanba, de ha meg is éli, mindennél nagyobb buli lesz.

Úgy legyen, sőt úgy is lesz – elvégre Ramszesz halhatatlan, hagyatéka örök.

Nem csupán az egyiptomi történelemben, kultúrában.