Vívás: Vívóból volt vívó leszek, ezt meg kell szokni – Szász-Kovács Emese

– Tényleg úszott gyerekként?
– Igen.

– Akkor most hogyhogy nem az uszodák világától búcsúzik?
– Mert nem szerettem, túlságosan monoton volt nekem, így aztán amikor azt mondták, jöjjek reggelente is edzésre, feltettem a kérdést a szüleimnek: ugye senki sem gondolja komolyan, hogy én ezt naponta kétszer csinálom ezentúl, amikor az egyet is soknak érzem...? Aztán az egyik testnevelésórán megrepedt a kezem, nem tudtam edzésekre járni, és felvetettem, nem is igazán mennék vissza.

– Ebből hogy jött a vívás?
– A labdával sohasem voltam jó barátságban, az édesanyám Nedeczky lány, bár távoli rokonságban vagyunk a vívócsaláddal, balkezes is vagyok, így aztán jött az ötlet, hogy próbáljam meg a vívást.

– Vagyis nem a sport, csak az úszás ellen hadakozott?
– Nem voltam lusta gyerek, csak éppen az úszás nem fogott meg. Minden tiszteletem az úszóké, akik nap nap után képesek ezt a monoton munkát végezni. A vívásról nem tudtam sokat, de kíváncsi voltam. Először a Vasasban jártunk, s amikor kerestük a vívóedzőt, mondták, éppen kint futtatja a fiatalokat. Amikor megláttam és meghallottam, hogy az utolsó három gyereknek újra le kell futnia a távot, szóltam anyukámnak, hogy a vívással nincs gond, azt próbáljuk meg, de nem ennél az edzőnél. Felültünk az 56-os villamosra, arra meg a Nyúl utcánál felszálltak a nővérem osztálytársai, akik a BSE-ben vívtak – amire a Moszkva térig értünk, el is döntöttük, hogy visszamegyünk a Városmajorba.

– Kicsit meseszerű a történet.
– Valóban, ráadásul nagyon jó helyre, kiváló közegbe kerültem. Amikor elkezdtünk versenyekre járni, elég hamar bekerültem a nyolc közé, ezért ebben a sportágban érem jár – ez nagy vonz­erőt jelentett. És már akkor is ott volt bennem a küzdeni tudás, mindig meg akartam verni a másikat.

– Nagy Tímea úgy jellemezte, konok vívó volt. Ez mit jelent?
– Talán azt, hogy sohasem adtam magam könnyen a páston, tényleg mindig mindent megtettem a győzelemért. A Honvédban együtt vívtam Titivel, egy tusért, azért, hogy megszúrjuk a másikat, képesek voltunk akár tizenöt percet is kitartóan dolgozni – emberünkre találtunk egymásban.

– És azt is mondta a kétszeres olimpiai bajnok, hogy Athénban nem biztos, hogy képes lett volna megvédenie a címét, ha nincs ön.
– Jaj, ez most nagyon meghatott, libabőrös lettem. Gyakran hangoztattam, hogy én meg Nagy Tímeának és annak a korosztálynak köszönhetek mindent, amelyik akkor a Honvédban és válogatottban vívott: Nagy Tímea mellett Király Hajnalka, Szalay Gyöngyi, Mincza-Nébald Ildikó, Tóth Hajnalka vagy éppen Hormay Adrienn, akikkel minden egyes válogatott keretedzésen vért izzadtam – jó ideig az jelentette számomra a sikerélményt, hogy egy 15–3-as vereség után legközelebb már csak 15–4-re kaptam ki valamelyiküktől. Így lépkedtem előre, egy-egy tussal mindig közelebb kerültem hozzájuk, ha ők nincsenek, tényleg nem jutottam volna el arra a szintre, ahová végül eljutottam.

– Ebben talán az is sokat segített, hogy a felkészülései során sokszor vívott a fiúkkal is.
– Ez is kétségkívül sokat tett hozzá a fejlődésemhez, mindig nagy elismerés volt, hogy például Imre Gézával, aki köztudottan nem szeretett lányokkal vívni, is éles asszókat vívhattam, de Boczkó Gábor ellen is gyakran kötöttem be. Ám ha egy fiútól kikap az ember, megvonja a vállát, és megy tovább, elvégre ez benne van a pakliban, a lányokkal viszont mindig igazi presztízsharc folyt köztünk az edzéseken, és nekem ez adta meg igazán az alapokat. Mert abban a régi női párbajtőrközegben még az edzéseken sem akart soha senki kikapni.

– Köztük viszont ön volt a fiatal, feltörekvő vívó. Félszeg is volt?
– Talán igen. Azt kevesen tudják rólam, hogy régebben alapvetően nem voltam nyitott ember, olyan, amilyennek most látnak, ez szöges ellentéte a gyerekkoromnak: négy-öt éves koromig a családtagjaimon kívül senkihez sem szóltam, az egyik fóti szomszédunknak, egy idősebb bácsinak kezdtem el először beszélni, és még kamaszként is inkább visszahúzódó lány voltam.

– Mi hozta meg a nyitottságot?
– A közeg, amelyikben éltem. Megtaláltam azokat az embereket, akikkel szemben mertem nyitott lenni, ám ez csak fokozatosan alakult ki.

– Ezzel tulajdonképpen azt is elmondta, mit adott önnek a vívás. El is vett valamit?
– Szerintem semmit, legfeljebb egy-két porcot...

– Az ikergyermekei születése előtt nem sokkal úgy nyilatkozott lapunknak, hogy önnek nem rendületlenül felfelé ívelő, diadalmenetekkel teli karrierje volt, a pofára esések adták meg azt az erőt, azt a magas koncentráló képességet, hogy aztán a riói olimpián minden sikerüljön. Sohasem akarta abbahagyni a kudarcok után, a nehézségek közepette?
– Kétszer mondtam ki, hogy abbahagynám, de úgy igazán komolyan csak a rosszul sikerült londoni olimpia után gondoltam.

– Az a kétezres évek elején történt: Kulcsár Győző lett az edzőm, és miatta vetődött fel bennem a befejezés gondolata. A közös munkánk eleje rettenetesen nehéz volt, egyszerűen tehetetlennek éreztem magam, és elgondolkoztam, vajon menni fog-e ez nekem...

– És másfél hete harmadjára is kimondta – ez a végleges búcsú?
– Igen, ez már biztos.

– Viszont a bejelentését kísérő könnyek után már képes mosolyogni.
– Mert ez a döntés már tényleg jó ideje érlelődött bennem, sőt, szűk körben már mondogattam is. Ám amikor az ember a világ elé tárja, egyszersmind véglegessé is válik az ilyen elhatározás. Amikor kimondtam, hogy vége, elárasztottak az érzelmek: rádöbbentem, hogy annak a világnak, amelyikben én Szász Emese, majd Szász-Kovács Emese sportoló és vívó voltam, most vége szakad. A jelen idő megszűnik, ezt azért meg kell szoknom – minden bizonnyal ez is valamilyen szinten egy gyászfolyamat, hiszen lezárok egy életszakaszt. Igaz, a döntést én hoztam meg, mégiscsak vége van valaminek. Ez azért képes az emberben felkavarni az érzelmeket...

– Az országos bajnokság csapatversenyében lépett utoljára pástra, a nap végén bepakolta a táskájába a vívófelszerelését – mi lesz ennek a sorsa?
– Megtartom. Nem hiszem, hogy soha többé nem fogom felvenni, hiszen egyfelől az unokahúgaim is biztosan nyaggatnak majd, hogy vívjunk, másfelől tervem is van vele, csak már nem versenyen, nem válogatott sportolóként.

– Bár volt sportoló, volt vívó lesz a visszavonulása után, olimpiai bajnok marad – élete végéig.
– Az ember szeretne úgy élni, hogy ne csak a páston látott teljesítményével mutasson példát, hanem az élete más területein is. Én nem szeretnék semmi olyat magamra erőltetni, ami nem igaz: csak magamat adom minden helyzetben – őszintén hiszem, hogy ezzel is tudok példát mutatni.