Sorsszimfónia – Lipiczky Ágnes jegyzete

Este nyolckor felhangzik a taps.

Visszhangozva suhan át a paneltömbök rengetegén. Békásmegyerről Albertfalváig szökik, Sasadról Pestlőrincre „rohan”, bejárja a város zegzugait, biztatón, reményt nyújtón kukkant be a kórházi ablakokon, dübörög végig a Nagykörúton száguldó mentőautóval.

Értük, értetek, egészségügyi dolgozókért dübörög fel nap mint nap e lélekemelő (vagy e-lélekemelő, ki tudja ezt már…) „dobszóló”.

Mi addigra már megsütöttük mindennapi kenyerünket, megtartottuk az unalmas online konferenciát, lenyomtuk a századik fekvőtámaszt, s digitálisan feltöltöttük a classroomba Mátyás király igazságos életét közvetlenül Janus Pannonius epigrammái mellé. Jöhet a pohár bor, no és a vállveregetés, hiszen ma is kiléptünk a „komfortzónánkból”, túljutottunk egy, a koronavírus által elbitorolt, „tömlöcbe zárt” napon.

Ki hangos szóval, nyughatatlanul, ki aggodalommal telve, ki türelmes befelé fordulással szemléli kényszer szülte új életét, amelyben ha jól szemlélődik, ha jó szívvel és füllel hallgatja saját csendjét, akár megérkezhet oda, ahová a világbajnoki bronzérmes Vanek Ákos érkezett meg még tavaly, a „boldog békeidőben”.

A budaörsiek kiváló triatlonosa mentősnek állt, szolgálatra, az emberi élet és egészség megóvására cserélte fel a kilométerek és depók világát. Sikeres sportkarrier helyett embert próbáló hivatást választott magának – tette mindezt hívó szóra, isteni sugallatra. Most hite, a segíteni vágyás alázata s a Konstantin-kereszt szolgálata vezeti őt és mentőautóját nap mint nap a koronavírus elleni küzdelemben.

Ez az ő sorsszimfóniája.

S míg 2014-ben, a tiszaújvárosi világkupán aratott győzelmekor a dobogó tetejére szólítva vagy Hamburgban a világbajnoki bronzérmet szorongatva szemtől szembe szólt neki a taps, most egy egész ország ünnepli őt (is) a balkonon, az ablakban – névtelenül, maszkba bújtatva, arctalanul, mindennapi hősként.

Hogy mi lesz a mi sorsszimfóniánk, s vajon e vészterhes időben elér-e bennünket is valamiféle sugallat?

Ki tudja?

Ám amíg várakozunk, nyissuk ki a balkonunk ajtaját, s csapjuk össze tenyerünket néhány perc erejéig.

Ez a legkevesebb, amit értük tehetünk.