Ez van – Rác Benedek Balázs jegyzete

Szomorkodhatunk, mérgelődhetünk, szidhatjuk vagy dicsérhetjük a versenyzőket, de be kell látni: jelen állapotában a magyar dzsúdó nagyjából e három ötödik helyre képes. Persze érmet is szerezhettünk volna, akár aranyat is, de az is benne volt a pakliban, hogy hárman sem jutnak el a délutáni programig. És ha azt nézzük, hogy a szövetség egy érmet és egy helyezést várt el, amelyből három helyezés lett, még a célok is teljesültek hellyel-közzel. Csak az az átkozott hiányérzet ne lenne!

Ez volt a magyar csapat „majdnem-vb-je”. Majdnem döntő, majdnem bronz, majdnem siker. Persze érdemes azon elgondolkodni, mi lehet az oka ennek a sok majdnemnek, és ha először magunkban keressük a hibát, akkor elég Tóth Krisztián gondolatait citálnunk. A korábbi vb- és Eb-ezüstérmes, az első magyar világranglista-vezető arról beszélt az ötödik hely után, hogy a jó és a klasszis versenyző közti különbséget az jelenti, hogy a klasszis mindig igenre váltja ezeket a „majdnemhelyzeteket”, a jó meg csak időnként. És jelenleg a magyar dzsúdósok között „csak” jó versenyzők vannak.

Többen is voltak korábban klasszisok, vannak, akik (újra) azok lesznek, most azonban egyikük sem volt az. A régi nagyok két-három olimpián túl vannak, nem lehet tőlük elvárni, hogy mindig tartsák az esernyőt. Többen műtét, hosszú kihagyás után érkeztek, míg az új generáció még nem tart ott, hogy reggeltől estig kimagaslóan teljesítsen.

A vb-n ugyanis erre volt szükség: először reggel kellett nyerni két-három vagy öt meccset, majd délután újabb kettőt, miközben az olimpián négy sikerrel tuti az (arany)érem. A vb sokkal nehezebb, mint az olimpia: nemzetenként több súlycsoportban indulhatott két azonos országbeli, mamutmezőnyök léptek tatamira, s egyre kevesebb a tuti meccs. Erről a nemzetközi szövetséget vezető Vízer Máriusz „tehet”, aki globális sportággá tette a dzsúdót. A versenyrendszer a teniszt idézi, a pénzdíjak nőnek (az egymillió dollár összdíjazású vb-n 126 ország versenyzői indultak), dedikált nemzetközi edzőközpontokat hoztak létre szerte a világban. A feltörekvő dél- és közép-amerikai, afrikai dzsúdósok heteket, hónapokat töltenek el e központokban (többek között Dunavarsányban), ahol a legjobbaktól tanulhatnak, hogy aztán a fejükre nőjenek.

Nos, ilyen körülmények között lett három ötödik helye a magyar csapatnak, ami valóban nem rossz, viszont akárhogy is ízlelgetjük ezt az egy hetet, az érem akkor is hiányzik. Hogy legalább egy dzsúdósunk lett volna, aki győzelemmel zárja a saját versenynapját.

Ez volt a magyar csapat „majdnem-vb-je”. Majdnem döntő, majdnem bronz, majdnem siker. Persze érdemes azon elgondolkodni, mi lehet az oka ennek a sok majdnemnek, és ha először magunkban keressük a hibát, akkor elég Tóth Krisztián gondolatait citálnunk. A korábbi vb- és Eb-ezüstérmes, az első magyar világranglista-vezető arról beszélt az ötödik hely után, hogy a jó és a klasszis versenyző közti különbséget az jelenti, hogy a klasszis mindig igenre váltja ezeket a „majdnemhelyzeteket”, a jó meg csak időnként. És jelenleg a magyar dzsúdósok között „csak” jó versenyzők vannak.

Többen is voltak korábban klasszisok, vannak, akik (újra) azok lesznek, most azonban egyikük sem volt az. A régi nagyok két-három olimpián túl vannak, nem lehet tőlük elvárni, hogy mindig tartsák az esernyőt. Többen műtét, hosszú kihagyás után érkeztek, míg az új generáció még nem tart ott, hogy reggeltől estig kimagaslóan teljesítsen.

A vb-n ugyanis erre volt szükség: először reggel kellett nyerni két-három vagy öt meccset, majd délután újabb kettőt, miközben az olimpián négy sikerrel tuti az (arany)érem. A vb sokkal nehezebb, mint az olimpia: nemzetenként több súlycsoportban indulhatott két azonos országbeli, mamutmezőnyök léptek tatamira, s egyre kevesebb a tuti meccs. Erről a nemzetközi szövetséget vezető Vízer Máriusz „tehet”, aki globális sportággá tette a dzsúdót. A versenyrendszer a teniszt idézi, a pénzdíjak nőnek (az egymillió dollár összdíjazású vb-n 126 ország versenyzői indultak), dedikált nemzetközi edzőközpontokat hoztak létre szerte a világban. A feltörekvő dél- és közép-amerikai, afrikai dzsúdósok heteket, hónapokat töltenek el e központokban (többek között Dunavarsányban), ahol a legjobbaktól tanulhatnak, hogy aztán a fejükre nőjenek.

Nos, ilyen körülmények között lett három ötödik helye a magyar csapatnak, ami valóban nem rossz, viszont akárhogy is ízlelgetjük ezt az egy hetet, az érem akkor is hiányzik. Hogy legalább egy dzsúdósunk lett volna, aki győzelemmel zárja a saját versenynapját.