Elszakadt Achilles-ín, találkozás medvével és farkassal – ilyen volt Szőnyi Ferenc legnagyobb kalandja

Számos elképesztő teljesítmény fűződik a nevéhez, de kijelenthetjük, hogy a TransCanada Ultra volt mind közül a legkeményebb?

Bátran mondhatom, hogy igen, ez volt a legkeményebb – mondta Szőnyi Ferenc. – Egyrészt a negyvenöt nap magáért beszél, másrészt a 12 500 kilométer az valójában közel 12 800 volt, nem beszélve a brutális pozitív szintemelkedésről… Ez valami elképesztően nehéznek bizonyult, ahogy maga a versenykiírás is. Ezen a versenyen teljesen magára van utalva az ember műszakilag, szakmailag, emberileg, táplálkozást, ruházatot és tájékozódást tekintve is, mindenféle segítség és támogatás nélkül kell haladni. Gyakorlatilag egyedül kell túlélni, és minden téren saját magadról kell gondoskodnod. Nagyon összetett ez a dolog, sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyire.

Mikor döntöttel el, hogy nekivág?

Gyakorlatilag tavaly novemberig nem is tudtam erről a versenyről. Amikor először hallottam róla, még hetekig csak emésztettem a dolgot, majd a nevezés után is sokáig volt még bennem egyfajta bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy kell-e ez nekem. Tudtam, hogy nagyon kemény kihívás, ami egyáltalán nem játék. Kanadában, az Északi-sarkkör közeléből haladva, ritkán lakott területeket átszelve, megküzdve adott esetben az állatvilággal…

Beszélünk majd az útjáról, de mégis, milyen érzések jutnak először eszébe a verseny kapcsán?

Fantasztikus érzések vannak bennem, a magyarság szeretete foglalta keretbe az utamat. Magyar család rajtoltatott, illetve többek között magyarok vártak a célban, egy magyar zászló volt a „célszalagom”. Ez semmihez sem fogható nemzeti büszkeséggel töltött el, hihetetlen eufóriában érkeztem a célba, sosem felejtem el. A világ legkeményebb versenyeit teljesítettem már, így többek között elmondhatom magamról, hogy tízszeres, hússzoros és harmincszoros Ironman-teljesítő vagyok, futottam a Himalájában és Spárta hegyein, tekertem közel ötezer kilométert az Egyesült Államokban, azonban az UltraCanadára kiváltképp büszke vagyok.

Milyen felszereléssel ment?

A legfontosabb, hogy a szigorú szabályokat be kell tartani egy ilyen versenyen is. Igyekeztem a lehető legjobb kerékpárt és felszerelést beszerezni, így a legjobb kerekeket, gumikat, váltórendszert és lámpákat használtam. Mivel teljes mértékben magamra voltam utalva, így duplikálni kellett a legtöbb dolgot, így például a telekommunikációt és a műholdas telefont is, ami a nyomkövetésemet biztosította és elsősegélyhívásra is alkalmas volt. Lényeges volt továbbá a vízállóság, minden eszközt és rendszert vízállóvá kellett tenni, ahogyan a pénztárcát, a mobiltelefont és az útlevelet is. Az elektronikai eszközöket kétnaponta tölteni kellett, amit szintén meg kellett oldani, illetve a ruházatot is megemlíteném. Az öltözet koszolódott, beleizzadtam, átázott így folyamatosan mosni és szárítani kellett. Nagy feladat volt ezt kézben tartani, ráadásul kénytelen voltam rengeteg ruhától megszabadulni, ugyanis elég sok túlsúlyt jelentett. Két-három nappal a rajt után fel tudtam mérni azt, hogy mi felesleges és mi nem, így szelektáltam a dolgokat, csak a minimális ruházatot hagytam meg. Gyakorlatilag a civil ruhámat egy strandcipő jelentette. Sőt, még a hálózsákomtól is megszabadultam, ugyanis az előzetes tervekkel ellentétben lehetetlen volt buszmegállókban vagy az utcán aludni.

Mit lehet tudni az étkezéséről és a pihenéséről?

Több állattal is összefutott…

Bizonyosan rengeteg nehézség volt ezalatt a negyvenöt és fél nap alatt, de mi volt a legnagyobb kihívás?

A szintkülönbség leküzdése. Ez olyan szintű sorozatterhelés volt, hogy nehéz szavakba önteni. Volt olyan szakasz, amely annyira hullámzott, hogy teljesen lezúzott… Ráadásul sokszor fújt erős szél, ami még inkább megnehezítette a dolgomat, csak úgy remegtem a kerékpáron…

Említette, hogy csodálatos helyeken járt, melyik volt a legszebb?

Való igaz, rengeteg gyönyörű helyen jártam, érdekes volt látni az ember által alkotott szépségeket Toronto és Montreal térségében, illetve ezzel kontrasztban a kanadai vadont. Életem egyik, ha nem a legszebb élménye volt átkelni a Sziklás-hegységen, látni a Banff Nemzeti Parkot és az ott található csodákat.

Közel hat nappal megdöntötte a verseny rekordját: cél volt a csúcsdöntés?

Sportoló vagyok, szeretem a matematikát, így számolgattam a rajt előtt… Tisztában voltam vele, ha súlyosabb sérülés nem ér, akkor képes vagyok a rekordra, de óvatosan kellett ezzel bánni. Rengeteget tettem ezért, szinte minden verseny után jönnek különféle negatív gondolatatok is, itt azonban abszolút nem volt ilyen. Annyi fájdalom és sérülés ért, hogy esélyem sem lett volna ennél gyorsabban beérni. Ritkán van ilyen, de elégedett vagyok.

A sérülések alatt mire céloz?

Részleges Achilles-ín- és combizomszakadást szenvedtem az út során. Nyilván a sportolói pályafutásomban fordult már elő bőven ehhez hasonló, így egyáltalán nem fogtam fel tragikusnak a helyzetet. Tudtam kezelni, elviseltem a fájdalmat, rutinból végigcsináltam. Nyilván fáj még itt-ott, kell egy kis idő, hogy teljesen rendbe jöjjek.

Hazaérkezése után a Liszt Ferenc repülőtéren a fogadtatása elképesztő volt: hogyan élte meg?

Először is, egy verseny után beérni a célba mindig magasztos érzés, külön öröm volt ezúttal, hogy a távoli Kanadában magyarok vártak. Sőt, már elmondhatom, hogy erről a teljesítményről film készül, így a filmesek is ott voltak a befutónál. Sárospataki Albert és csapata a lehető legmagasabb szinten és minőségben készíti el a filmet, amelyet reményeink szerint szeptemberben bemutatnak. Ami pedig a budapesti repülőtéri eseményeket illeti, elképesztő volt az az ováció, ami fogadott. Minden elképzelésemet felülmúlta, egyáltalán nem számítottam ekkora felhajtásra. Ezúton is köszönöm szépen mindenkinek.
 

Hazaérkezése után nem sokkal Rakonczay Gáborral, a kiváló ultrafutóval és extrém sportolóval töltött fel közös képet a közösségi oldalára, s azt írta mellé, hogy valami készül. Mit lehet tudni?

Annyit elárulhatok, hogy Gábor szakértőként szólal meg a filmben, az pedig, hogy mire készülünk, egyelőre még titok…