Spero hobbifutása a Mátra 115-ön

A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról és Beda Szabolcsról. A folytatásban a hazai ultrafutás egyik ikonikus alakja, Sperka Tamás (Spero) osztja meg az olvasókkal a 2021. június 5-i Mátra 115-ön szerzett különleges tapasztalatait és tanulságait.

„Ha lehet úgy fogalmazni, ezt a versenyt nem terveztem, hiszen korábban kijelentettem, az idén nem méretem meg magam, talán csak az ősszel. A járványhelyzet kedvező alakulása miatt végül úgy döntöttek a szervezők, hogy megtartják a Mátra 115-öt. Úgy alakult, hogy ultrafutó-pályafutásom egyik legkedvesebb és legjobb viadala lett ez az esemény, el is mesélem, miért. Mint előrevetítettem, a versengést most meghagytam a többieknek, én pedig ennek megfelelően készítettem össze a felszerelésem. Az időjárás-jelentés eléggé kusza volt, jósoltak meleget, esőt, felhőt, szelet.

Eléggé alapos vagyok, nem szeretem a meglepetéseket, ezért mindig kellően nagy táskával érkezem a versenyekre. Mindig van nálam minden, a kullancscsipesztől kezdve egészen a tartaléklámpa póteleméig.

A versenykiírásban nem szerepelt kötelező felszerelés, így a józan eszemre hagyatkozva a tervezett tempómnak megfelelő cuccokat pakoltam be. A compressportos zsákomba, illetve egy bottartós futóövbe tettem a holmimat, depós cuccot azonban nem terveztem leadni. Kényelmes, ugyanakkor haladós tempóra készültem, amolyan jóleső örömfutásra. A verseny reggelén meleget, némi esőt és napsütést jósoltak, de azért előreküldtem egy öltözet ruhát és némi finomságot az egyik frissítőpontra. Gyorsan eljött a reggel, korán keltem. Ilyenkor szeretek nyugodtan készülődni, hogy mindenre jusson időm. Általában megiszom egy laza kávét, és feltöltöm a kulacsokat.

 

 

Kellemes időben rajtoltunk, az elején ment is rendesen az ugratás, hogy nem jó helyen futok, az élmezőny pedig már rég elment. Tartottam magam az elképzelésemhez, és kényelmes, beszélgetős tempóban, egy kis csapat társaságában értem fel az első nagyobb frissítőponthoz, amely Kékestetőn volt. Mivel jól választottam tempót, nyugodtan fogyasztottam el az asztalra kitett zsíros kenyeret és paradicsomot, illetve ittam az isteni, cukorral és citrommal ízesített „napközis” teából. Ezúttal kihagytam a Sponser/Hammer isókat, gélről pedig hallani sem akartam.

Sikerült sármentesen teljesítenem a Parádsasvárra lefelé vezető, jó lendületes, helyenként technikás részt (Sombokor), amelyet combjaim szétverése nélkül abszolváltam. A következő szakasz sokaknak mumus, hiszen itt általában már nagyon meleg van, ráadásul a Lipótokon keresztül kell feljutnunk Galyatetőre, ahol a következő frissítőpont van.

Mindemellett csaknem öt kilométeren keresztül hatszáz méter emelkedővel is meg kell birkóznunk. Most is nagyon szerettem ezt a szakaszt. Ballagósra vettem a tempót, és az éppen aktuális futótársakkal kényelmesen feljutottam a ponthoz.

Szeretem az ilyen meredek, nehéz emelkedőket, igaz, lehetne kicsit technikásabb is, de nem vagyok telhetetlen. Galyatető után Mátraalmás felé vettük az irányt, és egy hét kilométeres körrel tértünk vissza Galyára. Almáson hideg dinnyével és nemrég darált, illetve főzött Lavazza-kávéval frissítettem, amelyet Galyatetőre visszaérve egy kis húslevessel fojtottam le. Nem készültem „űrkajákkal”, igaz, biztos, ami biztos alapon volt nálam egy kevés, de úgy gondoltam, ehhez a fílinghez jobban illik a hagyományos étkezés.

 

 

Továbbra is viszonylag megfelelő tempóban haladtam, valahol a mezőny első harmadában. Élveztem a futást, és azt, hogy nem kell rohannom, és mindenre van időm.

Mátraháza előtt szívhez szóló gyermeküzenetek és rajzok fogadtak bennünket: „Hajrá, mindenki! A lehetetlen nem a felső határ, hanem a kiindulópont a továbblépésre!”. Hát, igen. Ez a verseny ilyen: emberközeli, kedves, családias és persze nagyon kemény is! Itt kezdtem el érezni, hogy valami nem klappol. A laza tempó ellenére nem úgy működött a szervezetem, ahogyan gondoltam. Valószínűleg a párás, meleg levegő és a mégsem megfelelő frissítés kezdte éreztetni hatását. Rájöttem, nem ittam elég folyadékot.

Innen már csak egy nagy hegyet kell megmászni – és persze sok kicsit is, például a Havast. Hosszú, uncsi és álmosító tekergés az egész, megspékelve némi meredek és mászós szakasszal.

Az állapotom miatt már csak sétálni tudtam, ennek ellenére kiürítettem a gyomrom tartalmát a hegy oldalába, azaz kihánytam az elmúlt órák gondosan bevitt tápanyagait.

Ezen a ponton kezdődött az újratervezés. Kocogóból átmentem versenyzőbe, beindult a gépezet és persze a rutin is. Eszembe sem jutott, hogy feladjam. Minden kortyot, falatot átgondoltam és megterveztem, mintha versenyeznék. Jöttek a gélek, a szeletek és a bogyók. Néhány kilométer alatt sikerült összekapnom magam annyira, hogy a Tót-hegyes csúcsán a frissen sült palacsintából is tudtam enni néhány falatot. Valamelyest a tempóm is javult, már tudtam kocogni.

Ennek ellenére a célba érést követően húsz percre le kellett dőlnöm, hogy összeszedjem magam. Kis idő múlva már ettem-ittam mindent, amit csak elém tettek, a sütitől kezdve egészen a levesig, de nagyon ízlett a szalámis szendvics is. A tempó miatt nem, de a só és ásványi anyag hiánya miatt kellett néhány nap igénybe vett izmaimnak, hogy feltöltődjenek, és hogy újra jót szaladhassak kedvenc hegyemen, a Kevélyen.

Mit is tanultam ezalatt a csaknem huszonkét óra alatt? Ezúttal talán azt, hogy nincs lehetetlen, csak az út van, amelyen végig kell mennünk, mert a megoldás bennünk rejlik. A megoldás mi magunk vagyunk.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!