Az életünk megváltozott.
De a futás, nálam legalábbis, biztosan nem.
Nem vagyok veszélyes senkire, és én sem érzem, hogy veszélyben lennék.
Most ugyan nincs sajnos munka, de ettől még a kora reggeli órákban indulok útnak, a nyáron – erről korábbi bejegyzéseimben többször tettem említést – a hőség miatt találtam ki azt az időpontot. Nem bírom a meleget, a leghidegebb téli napokon is kimelegszem a mozgástól, még ha nem is öltözöm fel melegen, de nyáron nehéz elviselni a kánikulát, amikor tényleg, de tényleg meleg van, akkor nagyon nehezemre esik a futás.
Ezért is szoktam hozzá a korai, akár ötórai ébredéshez: senki sincs az utakon, az erdőben csak a madarak csicseregnek, a felkelő nap sugarai szépek, de még nem elviselhetetlenül forróak – és mire a családtagok, a város felkel, és elindul a hétköznapi élet, én már le is tudtam az aznapi adagomat.
Ez hasznos ma is, hiszen most az lett a fontos szempont, hogy ne találkozzak senkivel: az úton mellettem elsuhanó autók jelentenek csak társaságot, az pedig a vírus terjedése szempontjából nem jelent veszélyt.
Azt persze sajnálom, hogy a tavaszra tervezett versenyek elmaradnak: beneveztem a márciusi, szegedi maratonira, amely 29-én lett volna, és a Vivicittán futottam volna félmaratonit: nyúlként, felvezető társaságként a barátnőmnek, aki akkor velem jött volna. Ezen kívül állandó program az UltraBalaton, amelyen 110 kilométer a penzumom, az a verseny is tolódik.
De nem maradok verseny, kihívás, feladat nélkül.
Lefutom a maratonit!
Vasárnapra tervezem: otthonról a pallagi akadémia, ahol dolgozom, és ahova gyakran futva megyek, kilenc kilométer, onnan a Nagyerdei Stadion öt, az tizennégy, kétszer visszafutok az akadémiára a stadiontól, így a Loki-arénához harmadszor érve 34 kilométernél járok majd – ott pedig az 1700 méteres körön teszem meg a hátralévő nyolc kilométert.
A GPS méri a távot, az idő most nem fontos.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
