Tóth Attilát egy bringás ütötte el céljától

A sikeres, tizenkettedik egyéni Ultrabalaton-teljesítést követően, pozitív érzésekkel várta Tóth Attila a Spartathlont. A felkészülése jól sikerült, így nyugodt szívvel utazott a versenyre, ahová most nem a legjobb időeredményért jött.

Az előzmények alapján joggal bízott a sikeres teljesítésben, így a hatból az ötödik célba érkezésében az Angliában élő ultrafutó, aki tavaly Szabó Béla kísérőjeként vett részt a Spartathlonon.

“Egészséges izgalommal, de mégis felszabadultan vártam a rajtot. Az indulástt követően kifejezetten jól esett a futás, sikerült tartanom a magamnak megszabott pulzushatárokat és a tervezett tempót is. Nem siettem, élveztem a reggeli viszonylagos hűvös időt. Felvettem a szokásos utazó tempót, és igyekeztem maximálisan kiélvezni, amiért jöttem.”

Az út azonban nem tartott sokáig a, mivel egy kivédhetetlen, balszerencsés találkozás miatt korán feladni kényszerült a versenyt.

“Az ősi Korinthoszban, már kilencven kilométeren túl, nem sokkal a frissítőpont előtt éppen egy kellemes lejtőn futottam lefelé, amikor a szemem sarkából láttam, hogy a mellékutcából valami elég nagy sebességet diktálva felém tart. Azt is azonnal éreztem, hogy semmiképpen sem tud megállni előttem, ezért amennyire a tempóm és az izmaim engedték, vészfékeztem. Ez volt a szerencsém, mert a kerékpáros srác nem tett így. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak egy kisebb ütés ért, és a lábamon hajtott keresztül, majd megállás nélkül továbbszáguldott. A legnagyobb baj az volt, hogy ettől a hirtelen mozdulatsortól, és valószínűleg a stressztől, az összes izmom begörcsölt, nemcsak a lábaim. De épp kapóra jött egy kerítés, amiben meg tudtam kapaszkodni, így sikerült kivárnom, hogy a görcsök elmúljanak.

Miután nagy nehezen összeszedtem magam, elindultam a frissítőpont irányába, de amint futni akartam, mindkét lábam azonnal görcsbe állt.

Pokoli kínok után, nagy nehezen végül sikerült beérnie a következő frissítőállomásra, ahol minden létező, lehetséges módon igyekeztek segíteni a szerencsétlenül járt futón, de ez sem volt elég a sikeres célba érkezéshez.

“A frissítőponton nagy adag magnéziumot és sókapszulákat is bevettem, majd vártam, hogy az idő múlásával javuljon a helyzet. Onnan még nagyjából tíz kilométeren keresztül próbálkoztam újraindítani a futást, de néhány lépés után mindig vissza kellett váltsak sétára. Ez a vánszorgás Zevgolatioig tartott, ahol már csak négy percem maradt a szintidőből, és mivel nem javult semmit a helyzet, már nem mentem ki a pontról. Ott véget ért egy álom.”

“Egyelőre nem gondolkozom a jövő éven, túl sok energia, idő és pénz ment el az idén ebbe a projektbe, ami balszerencsés módon egyik pillanatról a másikra nullázódott le. Csalódott vagyok. Egyrészről szomorú szívvel hagytam el Athén városát, mivel nem sikerült megvalósítani az elképzeléseimet, ugyanakkor nagy boldogsággal tölt el, hogy személyesen a részese lehettem magyar csapat történelmi sikereinek. Most elkezdek nézelődni az angliai versenyek között, hátha találok kedvemre valót, mert úgy érzem, hogy ha már ennyit készültem, legalább valahol ki kellene futni magam.”