A megrendítő ütés lélektana és egy klasszis védelem fekete napja

A MEGRENDÍTŐ ÜTÉS LÉLEKTANA.

Ha könyvet írnak a futball-lélektanról, abban kötelező tananyag lesz a Bajnokok Ligája 2009-es döntőjének tizedik perce. Addig – hiába jósolta szinte minden elemző, hogy a Manchester United beáll szépen kontrázni – Sir Alex Ferguson csapata totális fölényben játszott, a hatalmas kedvvel kezdő Cristiano Ronaldo valósággal körbelőtte a kaput, a Barca játékosai pedig legfeljebb akkor látták volna a másik térfelet, ha magukkal visznek egy távcsövet…

Egy ilyen szituációban kevés kegyetlenebb csapás létezik, mint hogy a fölényben lévő csapat először engedi át az ellent, és annak gól is a vége. Persze gyakorlatilag minden gól hibából születik, krétázzuk hát fel Patrice Evra nevét a táblára: ebben (és persze még több társa) vastagon benne volt.



Érdemes megállítani a gól videóját 0:04-kor. A United három védője „megvan” – O’Shea, Ferdinand és Vidics –, míg Evra jó nyolc-tíz méterrel van előrébb társainál. Iniesta zseniálisan felmérve a helyzetet be is lőtte a labdát a jobb oldalon beinduló Eto’ónak, aki nagyon becsapta Vidicset, majd a kétségbeesetten bevetődő Carrick előtt ellőtte a labdát, Van der Sar alatt a hálóba. És Evra? Nos, ő (ez a hátulról mutatott lassításban látszik jól) nem siet védekezni. Jellemző, hogy Carrick centik híján majdnem odaért blokkolni, míg ezt a francia meg sem próbálta.

Ez a pillanat gyakorlatilag el is döntötte a BL-döntőt. Annyira zavarodott Unitedet nem sokszor lehetett látni, mint a gól utáni percekben. Egyszerűen túl nagy volt a sokk meg a beszedett ütés. Az első tíz perc MU-ja nem tette még egyszer tiszteletét a pályán.

EGY REMEK VÉDELEM ROSSZ NAPJA…

Nem valószínű, hogy csak elfogultsága mondatná Sir Alex Fergusonnal, hogy a Ferdinand-Vidics belső hátvédpárosnál nincs jobb a világon. A United tragédiája, hogy a finálé alapján ezt senki sem merné állítani – a döntő épp a két világklasszis gyenge pontjára világított rá.

Kezdjük Vidiccsel. A fantasztikus felépítésű szerb bekk az első találat előtt nagyon megette Eto’o cselét – ez benne van a védősorsban, de az már nincs, hogy ez teljesen meg is zavarja. A következő percekben láthatóan teljes káosz uralkodott a Barclays által a Premier League legjobbjának választott védő fejében, és ez már gyanúsan ismerős lehetett a szurkolóknak: a Liverpool elleni 1–4-es bajnokin ugyanígy megzavarodott, amikor nem mentek jól a dolgok. Azt persze csak a jövő dönti el, hogy tényleg hajlamos-e megrogyni a legrosszabb pillanatban, vagy ez csak kétszeri eset volt…

Rio Ferdinandnek a második gólnál az a kis hanyagsággal kevert nagyvonalúság lett a végzete, amely mindig is benne volt a játékában. A középhátvéd vagy nagyon elbambult, vagy nem érezte fenyegető veszélynek, hogy a 169 centiméter magas Lionel Messi leválik róla, mert a kis argentinnak közelében sem volt a gólt hozó fejesnél. Lehet, hogy nem vette komolyan a Messi jelentette „légi veszélyt”, vagy egyszerűen nem észlelte, hogy vannak mögötte. Alaposan megbűnhődött hibájáért: a fejes gyakorlatilag pontot tett a meccs végére. Hogy Messi gólt fejelt, alighanem az angol légvédelem történetének legcsúnyább baklövése.



…ÉS EGY „BARKÁCSVÉDŐSOR” PARÁDÉJA

Ha ott kritika, itt dicséret: ahhoz képest, hogy a Barcelona teljesen felforgatott védelemmel állt fel, az első tíz perc után ez nem látszott a játékon. A Yaya Touré-Piqué kettős nagyon stabil volt, előbbiről senki meg nem mondta volna, hogy nem középhátvéd a valódi posztja – akár őt is meg lehetett volna választani a meccs legjobbjának.

A szélre száműzött Puyol és a tartalék balhátvéd Sylvinho pedig amellett, hogy megoldotta feladatát, támadásban is sokat tudott segíteni – a csapatkapitány felfutása vastagon benne volt a második gól előtti szituáció kialakulásában, és a két csapat szélsőhátvédjei közül egyedül Puyolnak akadt helyzete, igaz, kihagyta.

TUDTÁK, MIÉRT FELLEBBEZNEK

A Manchester Unitednél tökéletesen tisztában voltak vele, hogy mit vesztenek Darren Fletcher kiválásával – éppen azt a dinamizmust és pörgést, ami nagyon hiányzott a középpályáról.

Tisztelettel adózva Anderson képességei előtt, a brazil pontosan azt érdemelte a szünetben, amit kapott: cserét. A probléma csak annyi volt, hogy Carrick egymagában kevés a labdaszerzéshez, miközben a Barcelona középpályájának nincs párja a világon labdajáratásban. A következmény? Néha úgy tűnt, a United csak akkor tudna játszani, ha vásárol egy labdát…

Busquets, Iniesta és Xavi egyszerűen elkapták a ritmust, és szépen megőrjítették passzolgatásukkal az angolokat – sokatmondó, hogy a meccs legjobbjának választott Xavi 93 százalékban küldte emberhez átadásait. A United teljesen elvesztette a középpálya fölötti kontrollt, ellenfele a kapujuk előtti negyven méteren passzolgathatott – és ott már a Barca volt az úr.

TÖBB UTAS ELTŰNT

Egy sorral előrébb lépve sem talál sok vigasztalót egy manchesteri drukker: a támadóalakzat az egyetlen Cristiano Ronaldót kivéve úgy ahogy volt, csődöt mondott, a portugálnak pedig elment a kedve. Pedig szenzációsan kezdett, csodálatos játékot nyújtott a meccs elején, de nem volt szerencséje – erre még visszatérünk –, társai pedig korán kivették rendes évi szabadságukat.

Wayne Rooney a meccs alatt megfordult a bal szélen, középen és a jobb szélen is, ahogy éppen Ferguson bűvészkedett, de egy dolog konstans volt: a tehetetlenség.

Pedig a legtöbb angol szakíró őt és Tévezt látta a legveszélyesebb fegyvernek, ehhez képest mindketten csütörtököt mondtak. Berbatov nem sokat tudott hozzátenni a játékhoz (nem valószínű, hogy növelte rajongótáborát), Pak sem villogott, Ronaldónak meg egy idő után teljesen elment a kedve, s ezzel párhuzamosan kifejezetten indolensen kezdett futballozni. Persze ő legalább elmondhatja, hogy az elején mindent megtett…

A Barcelona csatársora pedig „csak” annyit tett, amennyi egy támadótriótól elvárható: összehozott két gólt. Most nem volt a Real ellenihez hasonló lenyűgöző játék és totális fölény, de Eto’o tökéletesen ott volt fejben, amikor ziccerbe került, Messi nem átallott gólt fejelni, és fantasztikusan tartotta a labdákat, Henry pedig lekötötte a United jobb oldalát, még ha nem is tudta belőni ziccerét.

KIESVE FORTUNA KEGYEIBŐL

Ferguson harmadik BL-döntőjén az is hiányzott a Unitednek, ami az első két fináléban még megvolt: a szerencse. 1999-ben is sokkal jobban játszott az ellenfél, de az elképesztően nagyot küzdő, tartalékos MU pontrúgásainak köszönhetően az utolsó pillanatokban fordítani tudott a Bayern ellen, míg a kiegyenlített tavalyi döntőben ott volt Terry sorsdöntő megcsúszása a tizenegyeseknél. Most a szerencse egy pillanatig sem volt a Manchesterrel: Ronaldo 2. percben elengedett szabadrúgásánál nem jött csatár a kipattanóra, a portugál későbbi kísérletei kicsit célt tévesztettek, az első Barca-lövésből pedig gól lett. Márpedig ha amúgy is jobban játszik az ellenfél, Fortuna nélkül semmi esélye egy csapatnak…

EXTRA NÉLKÜL

És végül: hiába volt sokkal erősebb a kispadja a Unitednek, és hiába próbálkozott folyamatosan Ferguson (játszatott 4-5-1-et, 4-4-2-t, 4-3-3-at), extra teljesítmény nélkül nem lehet megnyerni egy Bajnokok Ligája-döntőt. Ronaldóban ez talán benne volt, de a második félidőre leeresztett, a cserék semmit sem tudtak hozzátenni a játékhoz, a többiek pedig legfeljebb jó átlagot robotoltak vagy még azt sem. Ez pedig kevés volt a 10. perctől óriási lélektani fölényben játszó, saját játékát tökéletesen megvalósító katalánok ellen, akik – és kanyarodjunk vissza az ökölvíváshoz – technikai K. O.-val hódították el a bajnoki övet, illetve a BL-trófeát.

Vastaps jár nekik.