José Gomes Edmilson Moraes

nemzetisége:
brazil-olasz
42/2
születési hely:
Taguaritinga
ideje:
1976.07.10.
pozíció:
védekező középpályás, középhátvéd
magassága:
186 cm
súlya:
75 kg
korábbi klubjai:
XV de Jau-SP, Sao Paolo, Lyon, Barcelona
sikerei:
Libertadores-kupa-ezüstérmes (1994), COMNEBOL-győztes (1994), ifjúsági paulista bajnok (1996), COMNEBOL Szuperkupa-győztes (1996), paulista bajnok (1998, 2000), a Rio-Sao Paulo-torna győztese (2001), francia Ligakupa-győztes (2001), francia bajnok (2002, 2003, 2004), francia Szuperkupa-győztes (2002, 2003), spanyol bajnok (2005, 2006), BL-győztes (2006), spanyol Szuperkupa-győztes (2005, 2006), a Klubvilágbajnokság ezüstérmese (2006), világbajnok (2002), Konföderációs-kupa-résztvevő (2001)

"Valóra vált az álmom. Kisfiúként mindig arról ábrándoztam, hogy válogatott játékos leszek és egy olyan nagy klubban futballozom, mint a Barcelona. Köszönöm Istennek, hogy ezt lehetővé tette számomra" - mondta hivatalos bemutatásán a katalán fővárosban Edmílson, Laporta utolsó 2004-es igazolása. De rá is nagy szüksége volt a klubnak, ugyanis a játékos világklasszis középső védő és védekező középpályás egy személyben - ezért is volt nagy érvágás a blaugránáknak, amikor 2004 októberében Edmílson olyan súlyos térdsérülést szenvedett, hogy több mint fél évet kellett kihagynia...

Edmílson José Gomes Moraes a Sonny Andersont is kitermelő XV. de Jau-SP neveltje: 1991-ben választották ki őt egy teszten 250 társa közül, s napi négyórás buszozást is vállalva három éven keresztül tanult e klubnál. Innen emelte ki egy jól sikerült egymás elleni utánpótlás-mérkőzést követően a Sao Paolo, ahol tehetséges ifjúként, kamionos álmaival leszámolva már 18 évesen a nagyok között játszhatott. A zöldfülű jobbhátvéd debütáló szezonjában pályára lépett a COMNEBOL Kupában is, amit meg is nyertek a fekete-fehér-pirosak: hősünk egy nagyon sanyarú gyermekkort koronázott meg profi futballistává válásával, hiszen 11 éves korában már napszámba járt szüleivel együtt egy narancsültetvényre, ahol még munka közben is dekázgatott a gyümölccsel; labdára amúgy sem mindig tellett volna. Pedig a környéken valósággal gazdagnak számított családja, hiszen rendelkeztek egy 30 éves bogárhátúval is! A mélyen vallásos játékos - aki 15-16 éves korában komoly alkoholproblémákkal küzdött - a labdarúgás világában találta meg a kitörési pontot a nyomorból; emellett egykori játékostársa, Edílson motiválására aktív résztvevője még ma is több keresztény szervezetnek, egyesületnek. Edmílson, akinek édesapja és bátyja is amatőr futballista volt, olyan társak között edződhetett az SPFC-ben mint Zetti, Rogerio Ceni, Denílson, Juninho Paulista, Doriva, Müller, Leonardo, Cafú, Junior Baiano, Leonardo - csupa 1994-es, 2002-es világbajnok és 1998-as világbajnoki ezüstérmes! Nem is számított Edmílson alapembernek a klubban egészen 21 éves koráig, igaz, akkorra a fenti sztárokat már elszipkázták a gazdagabb európai és ázsiai klubok.

1998-ban és 2000-ben bajnoki címet nyertek Paulista államban, ezidőtájt Marcio Santos, a kolumbiai Aristazábal, Edu, Franca, Serginho, Raí, Julio Baptista voltak a gárda húzóemberei, no meg az ifjak, élükön hősünkkel: a később a Barcában is társ Belletti, Nery és Juan szerepeltek mellette a védelemben, akik ma már szintén a vén kontinensen játszanak. Hősünk különösen sokat tanult a legendás edzőtől, Tele Santanától, aki emberségben és szakmailag is sokat adott Edmílsonnak - akit 1999-ben néha saját drukkerei is kifütyültek gyenge játéka miatt, de amikor a Portugesa elleni bajnokin győztes gól lőtt, helyreállt a béke és hősünk lelki egyensúlya. Sőt, a második állami bajnoki cím idején ő volt a csapatkapitány, pedig a keret tagja volt a '94-es brazil válogatott vezéregyénisége, a helyi ikon Raí is! Abban az évben Edmílson Paraguay ellen a selacaóban is bemutatkozhatott (1995-ben már játszott a Pánamerika-bajnokságon a B válogatottal), s első felnőtt Selacao-mérkőzésén végigsírta a himnuszt! Az Arsenal gyorsan le is igazolta a 24 éves korára végre befutott játékost, ám Edmílson nem kapta meg az angliai munkavállalási engedélyt, mert az ottani munkaügyi hivatal azt szabta feltételül a nem EU-s játékosoknak, hogy a válogatott mérkőzések 75%-án szerepelniük kell - ráadásul a vele együtt érkező Edú útlevélbotránya rá is rossz fényt vetett. Végül a francia Lyon lett a "nevető második": 11 millió euróért vásárolták meg a védőt, aki gyorsan beilleszkedett a gárdába, a BL-ben rúgott egy gólt az ágyúsoknak s hamar vezéregyénisége lett az Olympique védelmének, s gólerőssége, szerelőkészsége, szerénysége hamar közönségkedvenccé tette őt a Stade Gerland-ban.

Igaz, nem nélkülözte a döccenőket franciaországi karrierje sem: első évében ősszel parádés mérkőzései mellett jópár gyermeteg hibát is vétett, majd amikor második szezonjában kiváló formába lendült, folyamatosan sérülésekkel bajlódott. 2003-tól, amikorra végképpen a klasszisok közé emelkedett, megkezdődött menetrendszerű nyári és januári médiakálváriája: minden átigazolási időszakban majd' tucatnyi nagycsapattal tárgyalt, többször is kész tényként kezelték távozását, de egészen 2004-ig maradt Franciaországban. Kilenc selejtezőn játszva 2002-ben világbajnok lett a selacaóval: végig a kezdő tagja volt védekező középpályásként, minden mérkőzésen pályára lépett kifogástalan teljesítményt nyújtva, sőt, Costa Rica ellen egy varázslatos gólt is ollózott. Hívta ekkor a Real, a Barca, a Bayern, a Leeds United és az Arsenal is, a következő évben a Romával tárgyalt sokáig majd a Juventusnál kezelték már kész tényként hogy 15 millió euróért leigazolják, de előbb-utóbb mindegyik tárgyalás félbeszakadt, mert a franciák rendre 20-25 millióra emelték játékosuk árát. Persze ő sem érezte rosszul magát Lyonban, hiszen a piros-kékek kibérelték a bajnoki címet s évről-évre a BL-ben is vitézkedhetett. 2004-ben azonban már nem várhattak tovább: egyrészt Edmílson 28 éves volt akkor, azaz gyorsan váltania kellett ha még fénykorában klasszis csapathoz akar kerülni; másrészt lejárófélben volt szerződése, így el kellett adniuk őt a lyoniaknak, különben egy év múlva ingyen távozhatott volna. A licit győztese végül a Barcelona lett, akik 10 millió euróért írhattak alá vele négyéves szerződést. Rijkaard elsősorban a középpályán számít rá Davids megürült helyén, Xavi mellett, de Puyol vagy Marquez hiányzása esetén a védelem szívében is megállja helyét - ha éppen egészséges.

Első spanyolországi szezonja elején ugyanis a CD Numancia elleni bajnokin egy rossz lépés miatt súlyos térdsérülést szenvedett (keresztszalag-szakadást) s csak a bajnoki hajrára épült fel teljesen. "Pályafutásom során soha nem volt komolyabb sérülésem és soha nem hagytam ki 15 napnál többet. Ez komoly sérülés, de most türelmesnek kell lennem" - nyilatkozta, majd hazautazott Sao Paolóba hogy ott gyógykezeljék. Felépülése után a nyári Konföderációs Kupát ugyan ki kellett hagynia a teljes rehabilitáció érdekében, de a 2005-2006-os idénynek már teljesen egészségesen futhatott neki. A csapatjátékba tökéletesen illeszkedett be, ami nem is csoda, hiszen gyakran négy brazillal (Silvinho, Belletti, Ronaldinho, Motta) és egy brazil-portugállal, Decóval lép együtt pályára. Bár sérülése miatt csak három világbajnoki selejtezőn léphetett pályára, alapemberként várhatta a 2006-os németországi világbajnokságot - ám nem sokkal a torna előtt olyan súlyos térdsérülést szenvedett, hogy kikerült a keretből. Felépülése után Rijkaard ismét kezdőként számolt vele - s bár Edmílson meglehetősen sokat bizonytalankodott, a válogatottba is visszakerült az új szövetségi kapitánynak, Dungának köszönhetően.

Minden bizonnyal hitéből is merített erőt gyógyulásaihoz: a mélyen vallásos játékos gyakran prédikál gyülekezetében, Lyonban is rendszeresen tartott templomi beszédeket!