Léc nélkül – Ballai Attila publicisztikája

A SPORTOK KIRÁLYNŐJE teljes odaadást igényel „hódolóitól”. Egy atlétikai verseny ugyanis olyan futballmeccshez hasonlítható, amelyet legalább kettő, de időnként inkább három labdával játszanak. Az egyszeri ember olykor nem is tudja, kire, mire, hova figyeljen. A világbajnokságon ráadásul a lehető legteljesebb a kavalkád, hiszen a nemzetközi szövetség több – 214 – tagállamot számlál, mint az ENSZ. Ami persze annyiban nem csoda, hogy a futás, az ugrás, a dobás, az atlétika három alapmozgása ősibb, zsigeribb tevékenység, mint a politika, a diplomácia.

Így aztán a tokiói viadalt értékelő írásunkat mi is néhány személy, szempont köré csoportosítjuk; alább Halász Bence, Armand Duplantis, a jamaicai sprinterek újabb remeklése és titka, valamint egy eltévedt, azaz megtévesztett dél-koreai gyalogló és esete által a rendezés lesz a téma.

Az atlétikai vb 1983 óta íródó történetében még nem ünnepelhettünk magyar aranyérmet. Ez több ellentmondásnak is az egyik pólusa, hiszen olimpiai bajnoki címünk, ugyancsak atlétikában, kereken tíz is van – igaz, 1983 óta, azaz a vb-érában csupán kettő, Kiss Balázsé 1996-ból, Atlantából és Pars Krisztiáné 2012-ből, Londonból –, a másik alapsportágban, úszásban pedig nem kevesebb mint 38 vb-diadalt arattunk. A kalapácsvető Halász Bencétől el nem várhattuk, de remélhettük, hogy Tokióban megszerzi első szabadtéri elsőségünket, és ő mindent meg is tett ezért. A mérhető sportágakban az a jó, hogy a sportoló teljesítménye önmagában, önmagához képest, ellenféltől függetlenül is reálisan értékelhető. Egyúttal azonban ez a rossz is. Mert hiába tesz meg a mi klasszisunk minden tőle telhetőt, jön egy huszonhárom éves kanadai, Ethan Katzberg – mi, magyarok kacbergnek mondjuk, másutt ketzbörgnek –, ránézésre nem is élsportoló, hanem olyan fazon, aki a Piedone-filmekben az első pofont kapja, másodikra hajít egy laza 84.70-et, és ezzel az első helyért zajló vetélkedést befejezettnek is nyilvánítja. Miként Molnár Attila vagy Takács Boglárka előtt is le a kalappal, csak ők, ugyebár, futók, és náluk még több a „kacberg”.

Duplantis viszont csak egy van. A vb-n tizennegyedszer javította meg a férfi rúdugrás világcsúcsát, most éppen 630 centiméterre emelte, de repkedett ő már szerintem 640 körül is, csak azt nem mérték. Bevallom, nekem kissé érthetetlen, hogy a technológia jelenlegi fejlettségi szintjén a rúdugrásnál és a magasugrásnál szükséges a léc mint segédeszköz, miközben nyilvánvalóan meg lehetne állapítani anélkül is, ki mennyivel jár a föld felett. Távolugrásban sem feszítenek ki egy szalagot, és nem azt kell túlszárnyalni, hogy bejuss a következő körbe. Armand Duplantis persze valószínűleg nem támogatná az ötletemet, annak megvalósulása esetén ugyanis nem srófolhatná centinként feljebb a rekordot. Igaz, így minket is megfosztott volna a budapesti Gyulai Memorialon bemutatott 629-es bravúrjától.

Úgyhogy hagyjuk meg neki az ő játékát, hadd érje utol Szergej – vagy most már ukránosan Szerhij – Bubkát, aki egy generációval korábban hasonló módon, fontolva haladva állított fel szabadtéren tizenhétszer, fedett pályán tizennyolcszor új világcsúcsot.

Hiába, a jelek szerint vannak, akikre másként hat a gravitáció. Egy-egy kiválasztott esetében ez még elfogadható. De hogy mi a jamaicai sprinterek titka, az megfejthetetlen. Ők és az Egyesült Államok leányai, fiai uralják az egyetemes sport legklasszikusabb versenyszámát, a százméteres síkfutást. Az utóbbi egy 350 milliós, az általános testkultúrát oktatási rendszere alapjaként támogató ország, az előbbi bezzeg egy alig hárommilliós lélekszámú nemzet, amely futócsodái mellett leginkább a reggae zene és a rasztafrizura atyjáról, Bob Marley-ről nevezetes. Csakhogy szegényt nem tekinthettük a sportos életmód elkötelezett hívének, el is hunyt mindössze harminchat évesen, miközben az atlétikai vb-ken összesen tizennégy érmet besöprő, hét olimpián szereplő Merlene Ottey még ötvenkét évesen, 2012-ben is feltűnt az Eb-n – ebből adódóan már nem szülőföldje képviseletében, hanem szlovén színekben –, de az 1986-os születésű Shelly-Ann Fraser-Price is ott volt még most, Tokióban is a százas fináléban, és hatodik helyével nem is lógott ki belőle. Két honfitársa még így is megelőzte, a férfiaknál pedig a jamaicaiak elvitték az aranyat és az ezüstöt, míg a záró számokban, a váltóban két második helyezést szereztek. Pedig a nyolcszoros olimpiai és tizenegyszeres világbajnok Usain Bolt már a lelátón szurkolt a többieknek.

Az összesített olimpiai éremtáblán Magyarország 181, Jamaica 27 elsőséggel feszít, de a karibiak azt kivétel nélkül mindet atlétikában nyerték, és 94 dobogós helyezésükből is innen ered 93. Valahogy, tévedésből még beesett egyszer egy kerékpárosbronz. Ez a felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan sikersorozat is mutatja, a harmadik évezredben is milyen keveset tudunk az emberi szervezetről. Mert az okosok beszélnek itt a Nyugat-Afrikából behurcolt rabszolga ősök génjeiről, az állandó napsütésnek köszönhető D-vitaminról, a jamgyökérrel fémjelzett különleges étrendről, az állítólag alumíniumban – gondolom, inkább bauxitban – gazdag talaj kedvező hatásairól a növényekre, azaz tápanyagokra; de ha mindez ennyit jelent, akkor is: miért éppen Jamaica?

Érdemi válasz nincs. Miként arra sincs – rátérve utolsó fejezetünkre –, mit műveltek a rendezők szegény, szerencsétlen dél-koreai Kim Min Kjuval. Aki mindjárt a legelső versenyszámban, a férfi 35 kilométeres gyaloglásban ötödikként ért be, végül mégis helyezetlenül zárt, mert a szervezők egy körrel korábban terelték a stadionba, így csak 33 kilométert teljesített. Azt hinné az ember, ilyesmi kizárólag a hőskorban történhetett meg, de akkor sem Japánban. Például az első, 1896-os athéni olimpia maratoniján, ahol a harmadikként befutó görög Szpiridon Belokaszról utóbb kiderült, hogy a táv egy részét szekéren tette meg, ezért kizárták, és az egyedüli külföldiként beérő magyar Kellner Gyulát hirdették ki bronzérmesnek.

Lám, sajnos a futással, az ugrással, a dobással együtt a fondorlatosság, egyszerűbben szólva a csalás is egyidős az emberiséggel. A versenyek ráadásul egyre kiélezettebbek. Jellemző módon Tokióban a férfi maratoni rajtját is azért kellett visszalőni, mert a kenyai Ngetich kiugrott – ez sem fordult még elő ezen a távon soha –, és sietsége utóbb annyiban igazolást nyert, hogy negyvenkét kilométerrel odébb, a célban valóban milliméterek döntöttek a német Petrosszal szemben a tanzániai Simbu javára.

Manapság ennyin múlik egy világbajnoki cím atlétikában, futásban. Nem száz, hanem négyszázhuszonkétszer száz, azaz 42 195 méteren. És simán megállapítják így is az első és a második közti különbséget. 

Mondom én, hogy a rúdugráshoz sincs szükség lécre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!