Az igazi világbajnok – Csinta Samu publicisztikája

Itt és most sporttörténeti tényfeltáró, ugyanakkor leleplező írás következik. És mi tagadás, kicsit nosztalgiázós és elengedős is, no meg önigazolós. Ránk ugyanis, akik néhány kollégával együtt szerkesztőségünk, támogatóink és a Fennvaló kegyelméből évtizedeken át jártuk az atlétikai világbajnokságokat, mindig is amolyan – hirtelen nem jut eszembe kíméletesebb minősítés – csodabogárként tekintettek a szakmában. Mert mi élvezet van abban, kérdezték, hogy egy újságírói szempontból is melós sportágba akaszkodva szaladunk a délibáb után? Hiszen a világ egyik legnagyobb sporteseménye futómezőnyében alig terem babér fehér embernek, magyarnak pedig még kevésbé.

A rúdugró Bagyula István 1991-ben saját maximuma közvetlen közelében járt. A világbajnokság előtt nem sokkal két centivel még feljebb is jutott, a Tokióban ezüstérmet jelentő 590 centi elsősorban Szergej Bubka „érinthetetlenségéhez” mérve jelentette a legtöbbet. Ínséges esztendők következtek, majd jelentkeztek a dobók, akik hosszú időn át viharok és savas kritikák özönében tartottak ernyőt a magyar atlétika fölé. Németh Zsolt 1999-es sevillai, Annus Adrián 2003-as párizsi, majd Pars Krisztián 2013-as moszkvai ezüstje úgy fényezte a magyar kalapácsvetés mundérját, hogy közben a magyar atlétika féllábasságának képzetét erősítette. Fazekas Róbert 2003-as párizsi diszkoszvetőezüstje inkább a bravúr, mintsem a meg nem szerzett arany miatti csalódás kategóriájába került, de hasonlóan voltunk a diszkoszvető Horváth Attila, a hétpróbázó Ináncsi Rita és a tízpróbázó Zsivoczky Attila vb-bronzaival is. Talán csak a szintén kalapácsvető Gécsek Tibor két harmadik helyezését, illetve Pars Krisztián 2011-es ezüstjét ízlelgettük kicsit savanykás szájízzel.

Nem volt ez másként a fedett pályás világbajnokságokkal sem, a három meglepetésbronz fölötti örömünk mellett újra és újra el kellett könyvelnünk, hogy hiába, a vb nem a mi műfajunk. És mi tagadás, hiányérzetünket csak tompította, de nem feledtette, hogy a minden versenyek „legjének” tekintett olimpiai mozgalom több mint száz esztendeje alatt tíz magyar is a világ tetejére jutott.

Egészen addig, amíg a súlylökő Márton Anita fel nem lépett a birminghami pódium felső fokára. Úgy örültem neki, hogy csak hajnaltájt sikerült elaludnom. Mindenekelőtt azért, mert olyan ember oszlatta szét az átkot, amilyenért a népmesék hősei is tűvé teszik a fél világot, annak kunyhóit, elvarázsolt kastélyait: emberi, közvetlen, akit sohasem éreztem túlzásokba esni, akitől egyetlen, ellenfeleket becsmérlő szót sem hallottam, ugyanakkor nem fél nevén nevezni, ha furcsaságot, esztelenséget, becstelenséget észlel. Akinek egyetlen mondatán sem kellett felkapnom a fejem, mint annyiszor, ha egy beszélgetőtárstól idegen, másoktól kölcsönzött, maníros mondandó bizsergette kellemetlenül a gerincem tájékát.

És aki a győzelmével azt is lehetővé tette, hogy elmondhassuk néhányunk féltve, de büszkén őrzött titkát. Ami részben talán megmagyarázza sokak számára érthetetlen zarándoklásunkat a világ atlétikájának különböző „búcsújáró” helyeire, ahová lelkünk bársonyaiba csomagolva vittük magunkkal a stafétabotot: a világbajnoki címet.

Athén akkor már túl volt a kiheverhetetlen csalódáson, a centenáriumi olimpia elrablásán, Atlantának ítélésén. A szívsebek begyógyulását természetesen nagyban segítette a fű alatti egyezmény, amellyel a 2004-es játékok rendezési jogát a görög fővárosnak ígérték, de akkor, 1997 augusztusában még semmit sem akartak a véletlenre bízni a hellének. Az atlétikai vb-t szinte az egy hónappal később esedékes döntéshozó NOB-ülésnek címezve rendezték, és olyan kényeztetésben aligha volt része újságírónak, mint Athénban. Az olimpiai uszodában berendezett sajtóközpont lukulluszi hívságai között például mindössze egy kérdés fölött volt kénytelen tépelődni a tudósító: a medence egyik végén lévő grillbázistól lassú körbeséta árán jut el a túlsó oldalon lévő italos és desszertpultig, vagy valahogy „átissza” magát a medence túlsó partjára, mint – Peterdi Pállal szólva – Jankó, a vízihuszár. Mi tagadás, akadt olyan kolléga, aki gyakorlatilag ki sem tette a lábát az uszodából, tíz napon át a hatalmas képernyőkön figyelte, mi történik a kétszáz méterre lévő Olimpiai Stadionban.

Ilyen körülmények között született meg a magyar atlétika ténylegesen első aranya. Mert természetesen kötelességünknek tartottuk benevezni az újságírók világbajnokságára. A csapat négy tagjának egyenként kellett teljesítenie a súlylökés, a helyből távolugrás, a magasugrás, illetve a 4×100 méteres váltófutás támasztotta feladatokat. Az sem volt utolsó provokáció, hogy az egyik sörgyártó – talán nemcsak reklámszlogenje révén a világ legjobb söre – rendezte a versenyt, és honorálta a majdani dobogósokat, de bennünket elsősorban a magyar atlétika méltó képviseletének imperativusa, az átok megtörésének kötelessége vezérelt. A Magyar Rádiót képviselő Marik Balázs, a Magyar Nemzet újságírója, Erdei Tamás, a szabadúszó fotós Zádor Péter és a Magyar Hírlap képviseletében e sorok írója állt a világ és a verseny nyugalmazott klasszisok (a kétszeres brit olimpiai bajnok tízpróbázó, Daley Thompson; az olimpiai és világbajnok, világcsúcstartó amerikai vágtázó, Leroy Burrell és mások) alkotta zsűrije elé.

Mi meg mertünk nagyot álmodni, főleg hogy az első indulónk a részben még aktív atlétának számító Marik Balázs volt. Mindenekelőtt neki köszönhetően magabiztosan gyűjtögettük a pontokat, s már csak egy biztonságos váltófutás kellett a történelmi győzelemhez. Történetünk a nagy tettek kötelező drámai elemét is felvonultatta: a külső pályán haladó váltónk második kanyarfutója előtt ugyanis hirtelen kinyílt az Olimpiai Stadion reklámkerítésének egyik kijárati kapuja. Zádor Péter azonban magyaros helyzetfelismeréssel megoldotta a helyzetet, gyors pályaváltással, majd visszaváltással adta át a botot, én meg befutóként bezsebelhettem Leroy Burrell elismerését, aki feltartott hüvelykujjal és „Well done!” felkiáltással honorálta a látványos, de amúgy teljesen fölösleges mellbedobásomat. Egyetlen területen nem sikerült méltó módon teljesítenünk: a sört tartalmazó dobozokból kiépített dobogó legmagasabb fokának csak töredékét sikerült elfogyasztanunk, pedig tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk a haza méltó képviselete érdekében. Aztán csak bámultuk, hogy a második helyezett oroszokba mekkora befogadóképesség, no meg a maradék flottul történő elszállításához szükséges logisztikai érzék szorult.

E győzelem dicsőségét és terhét hordoztuk magunkban 2018. március 2-ig, amikor Márton Anita végre átvette tőlünk az örökséget. A legjobb helyen van nála, akit a világ ugyan már a 2014-es sopoti fedett pályás világbajnokságon szerzett hatodik helye után felfedezett, de a magyar sportközvélemény kicsit később. Hiába, ahhoz már dobogóközelibb eredmények kellettek, de hát ilyenek vagyunk mi, magyarok. És általa az atlétika egyik hamupipőkeszámaként kezelt súlylökés is a topversenyek közé emelkedett. A bronzot termő riói olimpiát, majd az ezüstöt hozó londoni világbajnokságot követően egyre többen fedezték fel, milyen izgalmas tud lenni a súlylökés, amelynek egyik legfőbb jellemzője, hogy odaáll Márton Anita, és utolsóra minden korábbinál messzebbre röpíti a golyót.

Ch. Gáll András kollégám élménybeszámolója óta tudhatjuk, Anita londoni ezüstje miként változtatta egy budai kocsma közönségét a versenyszám felkent szakértőjévé, holott fél órával előtte talán megkülönböztetni sem tudta a súlylökést a diszkoszvetéstől. Az eset egybevág Anita azon hitvallásával, hogy ma, amikor egyre több sporteseményt legfeljebb a tévében néznek meg az emberek, ott kell őket elkapni, ahol épp fagylaltozik a család.

Mert egy igazi világbajnok már „hittérítőnek” is számít.