Anglia: „Ez egy szenzációs klub!” – Lőw Zsolt a Chelsea-ről

– A különleges egységhez tartozik?
– Néha úgy érzem, igen – indította mosolyogva a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját a Thomas Tuchel oldalán január 26-a óta a Chelsea másodedzőjeként dolgozó Lőw Zsolt. – Mintha a TEK, vagy ha már Anglia, akkor a SAS egy speciális küldetés keretében bevetett volna minket a londoni akcióban… Szokták mondani, az élet a legnagyobb rendező. Hát ezt most jól megrendezte!

– Hogy az első kérdést megmagyarázzam: a The Athletic úgy jellemezte a Thomas Tuchel vezette szakmai stábot, mint egy kivételes hadosztályt, melynek tagjai két hete egy helikopterről ugrottak le – a kríziszónába.
– A kríziszóna azért erős kifejezés. A leírás mindamellett találó. A Paris Saint-Germainnél december huszonharmadikán éjszaka, a Strasbourg ellen négy nullára megnyert mérkőzést követően közölték velünk, hogy a továbbiakban nem számítanak a munkánkra. Néhány nappal később sikerült megegyezni a klubbal az elválás részleteiben, így szabadon igazolhatóvá váltunk. Ennek ellenére mindennel kalkuláltunk január elején, csak azzal nem, hogy a hónap végén már megint a taktikán és az összeállításon törjük a fejünket. Én úgy terveztem, hogy amit a PSG-nél töltött két és fél évben elmulasztottam, nyárig bepótolom – már amennyire lehet. A nagyobbik lányaimat vittem iskolába, teniszezni, lovagolni, a legkisebbet fürdettem, babusgattam, folyamatosan velük és a feleségemmel voltam, élveztem is minden pillanatát. Már arról beszélgettünk, hogy a tavaszi szünetben hova utazunk el, amikor az élet egyik pillanatról a másikra átírta a forgatókönyvet.

– Ezek szerint nem London volt az első számú úti cél.
– Nem vitás, London gyönyörű, színes és élhető város, ha majd a családom is utánam jöhet, biztos, hogy csodásan érezzük magunkat. Fájdalom, a járványhelyzet miatt ez még odébb van. A történethez hozzátartozik, hogy a Paris Saint-Germainnél szép időszakot éltünk meg, a futball legmagasabb szintjén jártunk, de ez folyamatos feszültséggel és nyomással párosult. Úgy éreztem, az egészségemnek és a lelkemnek jót tett volna, ha nyárig a családdal vagyok. Legalább lett volna időm elgondolkodni azon, milyen úton haladjak tovább: kipróbáljam magam vezetőedzőként, maradjak Thomas mellett, esetleg Ralf Ragnickkal dolgozzam újra? De ember tervez, Isten végez... Amennyire váratlanul, annyira gyorsan történt minden. Nagyon rövid idő alatt kellett döntenünk. Jóformán fel sem ocsúdtunk abból a „sokkból”, amit a Chelsea ajánlata okozott, azon kaptuk magunkat, hogy kedd délután megérkeztünk Londonba, este tartottunk egy edzést, másnap pedig már a Wolverhampton elleni bajnokin ültünk a Stamford Bridge hazai kispadján...

– Még mindig Párizsban tartózkodna, ha nem a Chelsea vezetői kopogtattak volna az ajtajukon?
– Alighanem igen.

– Mondhatta volna azt, hogy köszönöm, de nem megyek Londonba?
– Hogyne mondhattam volna! Nyáron minden bizonnyal megtalált volna olyan feladat, amelyikbe boldogan belevágok. Valamiért mégis kijelentettem elsőre, hogy gyerünk, csináljuk! Holott a környezetemben volt olyan hang, amelyik azt „súgta”, hogy tavasszal pihenjünk... A döntést megkönnyítette, hogy az első pillanattól fogva azt éreztük, az általunk képviselt filozófia kiválóan passzol a Chelsea-hez. Ez egy szenzációs klub! A játékoskeret kitűnő, óriási kihívást jelent, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle. Arról nem szólva, hogy immár a világ legerősebb bajnokságában mérethetünk meg, nagyszerű csapatok és a szakma nagymesterei ellen. Az igazság az, hogy nem találtunk okot arra, hogy visszautasítsuk a megkeresést. Nehézséget egyedül az jelentett, hogy szezon közben kellett átvenni az együttest, ráadásul a klubikon Frank Lampardtól.

– Tudvalevő, a családjaik nélkül érkeztek Londonba. Elemzésekben már lehetett olvasni arról, hogy ez bizonyos szempontból nem hátrány, mert kizárólag a munkára kell összpontosítaniuk. Helytálló megállapítás?
– Részben. Amikor elfogadtuk az ajánlatot, tisztában voltunk azzal, hogy a hozzánk legközelebb állók egyelőre nem tarthatnak velünk, akár éjt nappallá téve az edzőközpontban tartózkodhatunk, hiszen nem vár minket haza senki, csak a szállodai recepciós... Mindazonáltal kár lenne tagadni, voltak és vannak nehéz óráink. A vírushelyzet és az egyre szigorodó szabályok miatt nem tudjuk, mikor ölelhetjük legközelebb magunkhoz a szeretteinket. Hisszük és reméljük, hogy mihamarabb, de most azt látjuk, hogy egyre több kapu csukódik be előttünk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy azzal foglalkozhatom, ami végigkísérte az eddigi életemet, ám ahhoz, hogy napról napra a maximumot nyújtsam, szükségem van a feltöltődésre, az energiára – és én ezt a családomtól kapom meg. Az edzők sem gépek, mi is érző emberek vagyunk. Fontos a szakmánk, fontos a siker, az sem újdonság számunkra, hogy ez lemondással jár, de azért nem minden olyan fesztelen, amilyennek kívülről tűnhet, hosszú távon nyilván nem fenntartható a jelenlegi állapot. Mondhatni, ezekben a napokban a munkába menekülünk, megyünk előre, miközben abban bízunk, hogy mielőbb helyreáll a világ rendje.

– Feltételezem, az eddigi négy meccsen begyűjtött tíz pont gyógyírt jelent.
– Való igaz, sokat dob a hangulatunkon, hogy jól indultunk. Látjuk és érezzük, hogy a keret sokra hivatott. A futballisták mindent megtesznek, nyitottak az elképzeléseinkre. Thiago Silva a PSG-nél volt a játékosunk, én Timo Wernerrel még Lipcsében dolgozhattam együtt, Antonio Rüdigert és Kai Havertzet a Bundesligából ismertük. Valószínűleg az ő véleményüket is kikérték velünk kapcsolatban, és mivel itt vagyunk, gyanítjuk, jókat mondhattak...

– A közös nyelvet megtalálták már?
– Mivelhogy angolul és németül is beszélünk, igen. Itt könnyebb is a kommunikáció, mint a PSG-nél volt. Én amúgy is keresem a lehetőséget annak, hogy minél többet beszélgessek a labdarúgókkal. Nagyon szeretem ezt a részét a munkámnak, akkor érzem igazán jól magam, ha emberi kapcsolatokat is ki tudok alakítani. A tapasztalat azt mondatja velem, még jobban segíthetjük egymást, ha bekerülünk a Robert De Niro-filmekből ismert bizalom körébe. Ehhez persze a szakmai mellett megfelelő emberi kvalitások is kellenek. Szorgalmas, becsületes és nyitott fickónak tartom magam, olyasvalakinek, aki igyekszik minden napot mosolyogva indítani – és lezárni. Amim van, abból szívesen adok másoknak.

– A Chelsea más kávéház, mint a Paris Saint-Germain?
– Más ország, más kultúra, más bajnokság, más szemlélet. Londonban azt kaptuk, amit vártunk, sőt még annál is többet. Hihetetlen profizmus jellemzi a Chelsea-t, tudatosan vezetett, jól felépített klubba kerültünk. Ha a beszélgetést azzal kezdtük, hogy egy különleges küldetés keretében ugrottunk le a helikopterről, hozzá kell tenni azt is, hogy a földet éréskor ráeszméltünk: egy tökéletesen működő csapat várt minket. Könnyebbséget jelent, hogy van kikre támaszkodnunk.

– A tulajdonossal, Roman Abramoviccsal találkoztak már?
– A járványhelyzet miatt még nem.

– Kíváncsi lettem volna arra, mivel fogadta a stábot, mit vár el önöktől?
– Nem titok, az elsődleges cél, hogy az idény végén az első négy hely valamelyikén zárjunk, mert az ér Bajnokok Ligája-részvételt. Amikor megérkeztünk, hét pontra voltunk a negyedik helytől, most egyre. Amellett, hogy minél jobban szerepeljünk, az egyik legfontosabb feladatunknak tekintjük, hogy stabilizáljuk a csapatot, miközben törekszünk arra is, hogy a lehető legrövidebb időn belül a legalaposabban megismerjük a klubot, azon belül is játékosokat és a kollégákat. Csupán a miheztartás végett: hatvan-hetven új arccal találkoztunk azóta, hogy itt vagyunk. Örömmel jegyzem meg, hogy az első benyomások kifejezetten pozitívak. Remek légkör övezi a klubot, élmény itt dolgozni. Bizakodással tölt el mindnyájunkat, hogy alig két hét alatt felzárkóztunk az élbolyhoz, igaz, akad olyan rivális, amely kevesebb meccset játszott nálunk. A program elképesztően sűrű, rendkívül éles a harc. Ha a végére becsúsznánk az első négy közé, hatalmas teljesítmény lenne – a jó hír az, hogy immár van esélyünk erre. S közben ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Bajnokok Ligájában is érdekeltek vagyunk még, jóllehet az Atlético Madrid elleni párharc mindennek ígérkezik, csak könnyűnek nem. Kifogást azonban nem keresünk, hiszen tudtuk jól, hova jövünk. Egy olyan csapathoz, amelynél fontosak az eredmények, a trófeák. Csűrhetjük, csavarhatjuk bárhogy, a lényeg az, hogy a Chelsea-nek minden színtéren azért kell küzdenie, hogy elhódítsa a győztesnek járó serleget.

– Ez nem újdonság önöknek, Párizsban hozzászokhattak.
– Ez így igaz. Mi tagadás, ez némi terhet is ró ránk, ám a topfutball erről szól. Másként fogalmazva: nem azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, hanem azért, hogy sikeresek legyünk. A feleségemnek ugyanakkor már említettem, ha egyszer lezárul ez a fejezet, egy évet biztosan pihenek majd, de az alkalmat megragadva önt is megkérem, hogy ha eljön az ideje, emlékeztessen erre.

– Szívesen megteszem, de mintha egy friss példa arról árulkodna, hogy ez nem így működik.
– Tudom, de amit mondtam, legalább jól hangzott…