A korszakalkotó – Somlóvári Dávid jegyzete

Két opció lehet. Vagy egy eredetileg április elsejére bekészített álhír élesedett tegnap az Arsenal honlapján, mert a kezdő szerkesztő véletlenül rányomott egy még számára ismeretlen gombra. Vagy tényleg igaz a hír, és elérkezett a pillanat, amelyről mindenki tudta, hogy valamikor eljő, mégis jump scare-ként, azaz horrorfilmek olcsó ijesztgetési metódusaként robbant az arcunkba: a szezon végén Arsene Wenger távozik a londoni klubtól.

Jegyezzük meg, ha az első verzió igaz, azt a világon először a Nemzeti Sport írta meg, de foglalkozzunk mégis a második, reálisabb lehetőséggel.

Wenger megy. Azután, hogy genetikai lenyomatot hagyott nemcsak az Arsenalon, hanem az egész angol labdarúgáson, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a világ futballján is. Az Angliában még a 90-es évek közepén is elterjedt „előreívelem és szélről beadom a labdát" taktikai alapbeállításnak igenis valós, látványos és eredményes alternatívát mutatott a francia – az ezredfordulóhoz érve az Arsenal játszotta talán a legszórakoztatóbb futballt. Más csapat szurkolói is szívesen ültek le „ágyús" meccset nézni. Nyilván korábban is voltak szemet gyönyörködtetően passzolgató, remekül ritmust váltó csapatok, de a televíziós közvetítések elterjedésének is köszönhetően már hétről hétre, világszerte kaphatták a londoniak örömjátékdózisát a futballszeretők. Mindezt úgy érte el Wenger, hogy anyagilag szinte sohasem tudott versenybe szállni a legnagyobb európai klubokkal. Három zsák labdáért szerződtetett fiatal afrikaiakat, máshol alulteljesítő játékosokat épített be a csapatba, vagy éppen már kész futballisták váltak világsztárrá az Arsenalban, amely egyedül tudta megtörni akkortájt a Manchester United szigetországi hegemóniáját – egyszer például veretlenül elhódított bajnoki címmel.

Aztán a világ változott, a klub és a francia pedig nem akart vele változni. Wenger nem lett rosszabb edző, csak éppen a futballfilozófiája a sportágba áramló arab, orosz és egyéb pénzek hatására elértéktelenedett. Már nem tudott három zsák labdáért fiatal tehetségeket igazolni, mert unatkozó milliárdosék és klubjaik egymásra licitálva a még csak tehetségeket is akkora összegért szerződtették, amely az Arsenalnál klubrekord lett volna.

Wenger pedig amikor a zsebébe nyúlt, továbbra sem a pénzkötegeket vette elő, hanem a futballfilozófiáját lobogtatta papírcetlin.

Talán ez már hiba volt.

Talán így kellett lennie, és így volt kerek egész a történet.

Az viszont biztos, hogy ezt csak a korszakalkotó zsenik engedhetik meg maguknak.