Megnyert ezüst – Patai Gergely jegyzete

„Mégis mit lehet szeretni a vízilabdán? Fogalmunk sincs, mi történik a víz alatt, azt sem értjük, hogy éppen miért fúj a játékvezető. Ja, és még unalmas is, mert nem játsszák sokan, mindig ugyanazok a válogatottak jutnak a négy közé…” 

Annyiszor hallottam már ezeket a mondatokat a sportot kevésbé kedvelő ismerőseimtől, de ha ezután azzal jön valaki, hogy hiányolja az izgalmakat, isten bizony ráveszem, hogy nézze vissza a magyar női pólóválogatott utolsó három dohai mérkőzését. A világbajnokság egyenes kieséses szakaszában elsőként a világ- és Európa-bajnok hollandokat győztük le ötméteresekkel, méghozzá úgy, hogy a rendes játékidőben nekünk állt a zászló. Aztán két napra rá a görögök elleni elődöntőben szinte végig lépéshátrányban voltunk, ám így is eljutottunk a szétlövésig – és ha már eljutottunk, meg is nyertük a párbajt. 

Természetesen nem bírtam ki, hogy ne hozzam be az egyetemi órám kellős közepén az élő közvetítést a telefonomon, hogy aztán az öklömet rázva ünnepeljem Magyari Alda védéseit. Ezúton is elnézést kérek az oktatótól, aki nem tudta mire vélni a dolgot, de ezt meg kellett ünnepelni. Egy hónapja még bánatunkban sírtunk Eindhovenben, amikor az Európa-bajnokságon kvóta és érem nélkül maradtunk, most meg örömünkben, mert az olimpiára ki-, a vb-döntőbe bejutottunk. 

Ha magamat akarnám dicsérni, azzal hozakodnék elő, hogy én már akkor megmondtam, hogy így lesz, ám az igazat megvallva csak reménykedtem az ugrásszerű fejlődésben. Elvégre hemzseg a keret a klasszisoktól, akik támadásban a legnehezebb helyzetekben képesek hozzátenni a magukét – az Eb-n is inkább a fegyelmezett védekezést hiányoltuk, azt viszont időbe telik összerakni. Nos, a Cseh Sándor, Mihók Attila kettős minden másodpercet kihasznált, és ennek már Dohában meglett az eredménye.

Csak hát mindig az utolsó akadályt a legnehezebb átugrani, főleg, ha az elmúlt évtizedben egyeduralkodó amerikai válogatott kerül a csapat útjába. Titkon persze bíztam a csodában, talán ezzel nem is voltam egyedül, nagyon megérdemelték volna a lányok, hogy eggyel fényesebb érmet akasszanak a nyakukba, de legalább Párizsban lesz miért visszavágni az amerikaiaknak. Ahogy a kiváló edző és szakértő, Petrovics Mátyás mondta a döntő után, ne úgy fogjuk fel, hogy a mieink elveszítették a döntőt, hanem úgy, hogy megnyerték az ezüstöt.

Az legyen a legkisebb gond, hogy a mérkőzések végjátékában az egekben volt a pulzusom – bizonyára ezzel sem voltam egyedül. És még azt mondják, hogy nem elég érdekes a vízilabda?!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!