A mi kis pólónk – Szűcs András jegyzete

Rendkívül kellemes tanulságai vannak ennek két hétnek a Duna Arénából.

Az első, hogy férfi vízilabda-válogatottunk olimpiai bajnok lehet Tokióban, tudniillik beszűkült a skála: továbbra is Szerbia a favorit, viszont egyáltalán nem akkora fórral, „alulról” pedig felzárkózott a mezőny, amire ékes példa, hogy mi és a spanyolok játszottuk a mostani Eb-finálét, noha Rióban sem mi, sem ők nem jutottak a négybe.

A második tanulság, hogy női csapatunkat ugyanettől, az olimpiai aranytól két csoda választja el: a selejtezőről kijutás, mert a trieszti színvonal alig(ha) lesz alacsonyabb a tokióinál, valamint, hogy az Egyesült Államokat azért ejtse ki valaki a nyáron, mert halandóknak ez túl nagy feladatnak látszik, egyebekben bárkivel felvesszük a versenyt.

A harmadik tanulság, hogy semmi olyan nem történt, amit még ne láttunk volna. Sportági és szellemi nagyjaink megmondták, hogy a vízilabdát „szeretni kell, mert érteni nem lehet”, illetve, hogy „az öltönyösöket nem érdekli semmi, csak hogy mi lesz vacsorára”. Ma is igaz mindkettő. Voltak holland nők, akik a közös vízbe ugrás előtt – mintha Mekka felé borultak volna imára – térdeltek a medence partján, hogy fejüket a vízbe lógatva bugyborékoljanak babonából... Előfordult, hogy az unott képű gólbíró képtelen volt a kapus kezébe dobni a cserelabdát, inkább a háló tetejére bénázta, aztán még egyet be akart dobni, amit viszont a vezetőbíró bevetődve akadályozott meg, mintha az amerikai elnököt védené a testével... Már van fülese az itteni sporiknak is, van VAR is, egy ötméterespárbaj szabályos levezényléséhez mégis az kellett, hogy a LEN fejese rohanjon körbe lóhalálában, és ordítsa a teendőt, mert addigra két kapus és két lövő helyezkedett pozícióba egyszerre, a fehér ruhások meg néztek bambán... És ha már az öltönyösök: van belőlük jócskán, csupa dallamos nevű mediterrán fickó, akik évtizede is itt voltak, évtized múlva is itt lesznek, mégis a mi tornaigazgatónk, Molnár Tamás volt a leghasznosabb, amikor az egyik labdaszedővel kibúvároztatta a medencefenékre süllyedt sapkát, aztán maga vitte a kispadhoz.

A negyedik tanulság, hogy mindezek dacára a magyarokat érdekli a póló. Hogy év közben a bajnokikon – főleg a nőknél – többen vannak a zsűriben, mint a nézőtéren? Igaz. Viszont a válogatott más: ha piros-fehér-zöldben lehet menetelni a Szigetre vagy a Duna Arénába, már gyaloglás közben megszáll minket a kilenc olimpiai arany önbizalma. Ez valahogy a mi sportágunk 2020-ban is.

Ötödik tanulság pedig nincs, ilyen számmal inkább karikákra gondoljunk, mostantól pólósaink is ezt teszik.