Kuhárszky Zoltán: Edzőként tudnom kell a játékosom fejével gondolkodni
Senki sem lehet próféta a saját hazájában – Kuhárszky Zoltán is azok közé tartozik, akikre jól illik az említett mondás. Hiába indult ígéretesen a játékoskarrierje, és tartozott itthon az élteniszezők közé, a fiatal felnőttéveinek elején járva csak nem akart eljönni a várva várt áttörés számára. Mígnem 21 évesen, 1980-ban elhagyta Magyarországot, amikor is egy svájci tornáról nem tért vissza, politikai menedékjogot kért, amit ha nem is azonnal, végül meg is kapott.
„Édesapámnak köszönhetően lett belőlem teniszező – elevenítette fel a kezdeteket Kuhárszky. – Bár ő csak hobbiszinten játszott, tényleg imádott teniszezni, és mikor kisgyerekként először levitt a pályára, szinte azonnal én is megszerettem a sportágat. Tehetségesnek is bizonyultam benne, és hamar el is kezdtek jönni a sikerek, sokszoros korosztályos magyar bajnok lettem, és viszonylag fiatalon már a Davis-kupa-válogatottba is sikerült beverekedni magam. Majd huszonegyévesen disszidáltam Svájcba, ami sportszakmai szempontból nagyon jó döntés volt, mert bekerültem egy igazi profi közegbe, ahol hirtelen teljesen magamra voltam utalva.
Talán ez járult hozzá leginkább, hogy aztán sikeres pályafutásom lett a felnőttek között is. Sajnos azt tapasztaltam meg, hogy a magyar teniszsport akkor megragadt egy bizonyos szinten, és nem tette meg a szükséges lépést a professzionalizálódás útján, és jó eséllyel itthon nem lett volna belőlem ilyen jó játékos.
Tizennégyszeres svájci bajnoknak mondhatja magát, a világranglistán egészen az 53. helyig jutott. Az 1983-as Australian Openen a harmadik fordulóig jutott, és a hatodik kiemelt amerikai Vitas Gerulaitist is legyőzte, azonban abban az időben a magyar újságok nem ír(hat)tak róla. (Hogy milyen értékes eredményről is beszélünk, jól jelzi, hogy legközelebb 35 évvel később, 2018-ban jött össze újra a harmadik körbe jutás Melbourne-ben magyar férfi játékosnak, méghozzá Fucsovics Mártonnak.)
„Azokban az években, ha nemzetközi tornán a nyolc közé kerültem, az én negyeddöntőmet nem említették meg, csak a másik hármat. Nyilván, ez nem esett jól, de akkor itthon ez volt a megszokott. Volt néhány szép sikerem, de a fiam születése miatt aránylag fiatalon, huszonhat évesen már fel is hagytam a profi tenisszel. Fontosabbnak tartottam, hogy a családomnak megteremtsem az anyagi biztonságot, és mivel a teniszsport akkoriban még közel sem volt annyira dotálva, mint manapság, így a játékoskarrierre nem lehetett feltenni az egész család megélhetését. Az edzősködés nem volt tervben, csakúgy spontán jött, miután a svájci szövetségi felkért, hogy foglalkozzak néhány tehetséges utánpótláskorú játékossal. Nagyon tetszett a feladat, élveztem a munkát.
Ezen felbuzdulva rögtön tenisziskolát is alapítottam az egykori páros társammal, Markus Günthardttal közösen,
és kisgyereket is elkezdtem oktatni. Mindeközben egyébként nemzeti szinten még aktívan játszottam Svájcban, szóval abszolúte benne maradtam a sportági vérkeringésben, nagyon jól ismertem mindenkit a svájci teniszben, és
a gyerekek is tiszteltek, felnéztek rám, mint eredményes játékosra, ami az elején nagyban meg is könnyítette a feladatomat edzőként. Sok ígéretes fiatalt tudtam megtalálni és kinevelni, akik között akadtak korosztályos francia bajnokok és válogatottak is.
Azonban egy idő után be kellett látnom, hogy az infrastrukturális lehetőségeimmel maximum tizenhat éves korig tudom elvinni őket, a profi válás útján nem tudom megadni nekik a szükséges támogatást, így a tehetségeket inkább kiközvetítettem olyan helyekre, ahol szakmailag továbbléphetnek.”
A kilencvenes évek elején civil szakmája felé fordult (közgazdász diplomát szerzett), és abban kezdett el tevékenykedni, mígnem 1995-ben egy véletlen folytán ismét visszacsöppent a tenisz világába.
„Egyszer csak megcsörrent a telefonom, a már említett barátom, korábbi harcos társam, Markus Günthardt hívott, aki akkor Anke Huber menedzsere volt, és felkért, hogy legyek a patronáltjának az edzője. Elsőre nagyon meglepődtem, mert Huber akkor tényleg egy topjátékos volt, a világranglistán tizenkettedik helyen is állt már, és két évvel korábban Roland Garroson elődöntőt játszott. Belevágtam a kalandba, és remekül sült el, hiszen Anke az első közös évünkben azonnal világbajnoki döntőt, amelyben csak öt szettben kapott Steffi Graftól, majd néhány hónnap később az Australian Openen is finalista volt. Fantasztikus négy évet töltöttünk el együtt.
Ennek a sikeres időszaknak köszönhetően aztán meg is tudtam ragadni a profik világában, és innentől már folyton éljátékosokkal foglalkozhattam.
Egymást követték a rangosabbnál rangosabb felkérések: rövid ideig a később háromszoros Grand Slam-győztessé és világelsővé váló Jennifer Capriati edzője is volt, majd 2000-ben a svájci női válogatott szövetségi kapitányának nevezték ki, és 2004-ben az athéni olimpián is részt vehetett szakvezetőként. Aztán a következő években edzette a majdani Roland Garros-bajnok és világelső Ana Ivanovicsot, Szávay Ágnest, Petra Marticot, Polona Hercogot és Bondár Annát. Emellett két időszakban (1999-2000 és 2014-16) a magyar Davis-kupa-válogatott kapitánya is volt.
Mindmáig azt érzem, hogy Svájcban, illetve a nemzetközi teniszvilágban sokkal inkább megbecsültik és elismertik a munkámat és a szakmai tudásomat, mint Magyarországon.
A hazai közegben mindig is kívülállónak számítottam, hiszen alapvetően nem itthon éltem, mindenkitől függetlenül értem el a sikereimet.”
Manapság kizárólag az első számú magyar női teniszezővel, a világranglista 78. helyén álló Bondár Annával foglalkozik.
Arra vagyok a legbüszkébb, hogy edzői pályafutásom során öt játékost is sikerült eljuttatnom a közvetlen elitbe.
Fiatal, ígéretes, de még pályájuk elején járó játékosként vettem őket egytől egyig, majd közösen jártuk végig a ranglétrát, és a világranglista háromszáz-négyszázadik helyének környékéről sikerült felkapaszkodni egészen az első ötvenig. A legkülönböző stílusú játékosokkal tudtam eljutni a topszintre. Az évek alatt rájöttem, hogy számomra ez a leginkább testhez álló feladat, amikor tizenhat-tizenhét éves játékosokkal kezdhetek el foglalkozni és építhetek fel; ebben az életkorban még formálható, fejleszthető a játékuk és a személyiségük is, és sokkal látványosabb is közös munka eredménye. Azt hiszem, abban voltam a legjobb, hogy nem egy sémát próbáltam ráhúzni a játékosaimra, hanem mindenkinek a személyiségének és az erősségeinek megfelelően próbáltam tanácsot adni, és fejleszteni a játékát.
Próbáltam mindig a játékosaim fejével gondolkodni, belehelyezkedni az ő pozíciójukba, hiszen ha átérzem, min megy keresztül a tanítványom, akkor tudok csak igazán segíteni neki.
(Kiemelt képen: Kuhárszky Zoltán és tanítványa, Bondár Anna Forrás: totaltenisz.hu)
