Úszás: Sosem hazudtam magamnak, tudtam, hogy ez vár rám – Hosszú Katinka

– A buborék első napjai után azt mondta, a megváltozott körülmények teljesen más környezetet teremtenek a versenynek, a maszk, a távolságtartás megváltoztatja a sorozat dinamikáját. Az alapszakasz végén is így gondolja?
– Nem akarom, hogy vége legyen a sorozatnak! Tudom, ezt mondtam az elején, de annyira jó itt minden: egyfelől nagyon biztonságos környezetben vagyunk, kiválóan működik a protokoll, másfelől itt az úszóvilág java, eszembe sem jut, hogy máshol szeretnék lenni. Az elmúlt nyolc hónap mindannyiunknak nehéz volt, majdhogynem elfelejtettem, milyen ott lenni egy versenyen – ismét tudatosult bennem, mennyit is ad nekem ez a közeg.

– Mikor billent át a furcsa ennyire jóba? 
– Az első versenyünk után. Addig nem volt könnyű dolgunk, hiszen az Iron csapatában sok olyan sportoló van, aki tavaly nem úszott az ISL-sorozatban, vagyis hozzá kellett szoknia, de próbáltuk különböző programokkal összekovácsolni a társaságot, és ez annyira jól sikerült, hogy már sokan megjegyezték: az Iron kiváló egységet alkot, ami igaz is! Annyira összeforrtunk, hogy bár tudjuk, nehéz lesz, mégis a döntőt tűztük ki célul, hogy minél tovább együtt maradhassunk.

– Látszik az arcokon, hogy a versenyzők élvezik a sorozatot, csak az üres lelátók látványa fájó…
– Mindenkinek jobb, ha vannak nézők, nekünk sem egyszerű mindig mindenhol maszkban lenni, s mellette hallani a buborékon túli világból érkező híreket, mégis hatalmas fegyvertény, hogy itt lehetünk, és versenyezhetünk. A medence partján mi nem érzékeljük annyira az üres lelátókat, mert a csapatbokszokban megy a szurkolás, dolgozik az adrenalin, kiváló a hangulat.

– Akkor csak mi szomorkodunk, hogy nem azt a Katinkát látjuk a vízben, akit megszoktunk? 
– Három hét alatt nem történhet csoda, én a sorozat előtt is megmondtam, hogy nem vagyok tökéletes formában, de a négy verseny alatt azért már léptem előre.

– Nehéz megélnie a vereségeket?
– Persze… Utálom, ha nem én nyerek. Ám ezt nekem kell kezelni – nem futok el, képes vagyok tükörbe nézni, pontosan tudom, mit csináltam az elmúlt hónapokban. Még csak a szívemre sem kell feltétlenül tegyem a kezemet, hogy tudjam, miért nem úszom jól. Lehetnék mérges magamra, néhány úszásom után voltam is, de a mérget próbálom nem negatívan megélni. Türelmesnek kell lennem magammal szemben. Éveken keresztül már-már megközelíthetetlen voltam, viszont az elmúlt hónapokban nem történt semmi, márpedig nekem az állandó versenyzés adta a sikereket, a pofonokat és a további motivációt. Próbálok ebből is építkezni és a pozitívumokat is meglátni.

– Abból, hogy kikap, milyen pozitívumot lehet leszűrni?
– Például hogy ha nem lenne az ISL, még ilyen formában sem lennék. Talán a kétszáz pillangó hasonlított leginkább a régihez. A vegyes összetett szám, kell hozzá az állóképesség és a gyorsaság is, ráadásul technikailag is jól össze kell rakni. Még csak azt sem mondom, hogy ez utóbbi nem volt meg, de többször előfordult, hogy a mellhez érkezve elfogyott az erőm. Minden versennyel javulok, ezt érzem, viszont hosszú hónapok kellenek ahhoz, hogy igazán jó legyek. Sokan mondják, hogy tehetséges vagyok – ezt el is fogadom, ám ha nem edzek rendesen, annak ez az eredménye. Elfogadom, hogy ezt egy kívülállónak nehezebb megértenie, de a mondat mögött, hogy „Hosszú megint nyert” rengeteg munka, verseny van. Ez nem varázslat: amit beleteszel, azt tudod kivenni.

– Nem rózsás a helyzet, hiszen nem biztos, hogy a közeljövőben újra versenyezhet.
– Ha marad ez a helyzet, változtatnom kell a felkészülési módszeremen, hiszen nálam a sok versenyzés kapta a központi szerepet, és működött is. Imádok versenyezni, ha felállt mellém bárki a rajtkőre, meg akartam verni – ez nem adatott meg nyolc hónapon keresztül, és az ISL rá is világított, hogy ki kell találnom valami újat.

– Harmincegy éves, megnyert már mindent, ráadásul többször is, rekordjainak sora végeláthatatlan, ugyan minek, miért? Pusztán az eredményeivel is jól ellehetne.
– De marhára nem vagyok jól! Hogy is lennék jól, amikor kedden Ohasi Jui nyerte meg a négyszáz vegyest, ráadásul úgy, ahogy én szoktam? Hogy lennék jól, amikor itt egy versenysorozat, amely gyakorlatilag az én modellemre épült, sokan jó ideig nem is tudták, hogy kell sok versenyt egymás után leúszni, és én ebben a sorozatban most nem tudom bizonyítani, mennyire jól vagyok?! De felállok innen is, azt meg tudom, hogy a versenyek hiánya mellett az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy egyedül kellett edzenem az elmúlt hónapokban.

– Vagyis nem véletlenül fogalmazott úgy a sorozat előtt, hogy ezúttal nem az egyéni csúcsairól lesz emlékezetes.
– Sosem hazudtam magamnak, tudtam, hogy ez vár rám. Ezen a négy versenyen többször előfordult, hogy biztattak: „Gyerünk, megcsinálod!”, és minden alkalommal úgy reagáltam, hogy nem, hiszen nem vagyok olyan formában.

– A Riót megelőző években sokszor került váratlan szituációba, azokból mindig töltekezett, mondván, legalább az olimpián semmi sem lepheti meg. Ez megint egy olyan helyzet, amilyennel korábban még sohasem találkozott.
– Rio előtt talán kicsit nagyképűen mondtam, hogy már nem érhet meglepetés, hiszen tudjuk, mi várt rám az olimpia után… Viszont az úszásban a folyamatot kell nézni és élvezni, nem szabad rágörcsölni az eredményekre. Sosem az volt a célom, hogy verhetetlen legyek éveken keresztül, hanem hogy magamból a legtöbbet és a legjobbat hozzam ki. Mindig csak a saját céljaimmal foglalkoztam, nem másokkal, és sosem azzal, hogy megtartsam a szintet, ahol éppen jártam – ha nem előrenézel, hanem hátra, vagy jobbra-balra tekingetsz, nem te leszel az első.

– Most is csak előretekint?
– Kizárólag. Ráadásul most aztán van hová lépegetnem előre…