Tokió 2020: reggel nyolckor edzettek, délután útra keltek a vívók

A 14 órára kiírt gyülekező előtt fél órával már a csomagjait szorongatva várakozott a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér termináljában a hetedik olimpiájára készülő Mohamed Aida. Az UTE 45 éves világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok tőrvívója talán már tokiói szerepét gyakorolta, hiszen a megnyitóünnepségen is részben ő vezeti a mieinket, miután neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy az úszólegenda Cseh Lászlóval viheti a magyar zászlót.

Az első olimpiájára készülő világbajnok kardvívónkat, Szatmári Andrást családja búcsúztatta. Az MTK versenyzője nyugodtan, mosolyogva hallgatta az elindulás előtti utolsó szülői tanácsokat.

„Sok újdonságot ilyenkor már nem tudnak az embernek mondani, de egy másodpercre sem lankadt a figyelmem, mert mégiscsak két-két és fél hétig nem látjuk egymást a szeretteimmel– fogalmazott Szatmári András.– Mindenki azt tanácsolta, hogy csak nyugodtan, ne stresszeljek, élvezzek minden pillanatot Tokióban. Egyelőre nem kapott el az olimpiai láz, olyan érzésem van, mintha egy világbajnokságra vagy Eb-re mennék a csapattal. Furcsa lesz nézők nélkül versenyezni, ráadásul más eseményre sem látogathatunk ki, másrészről viszont semmi nem vonhatja el a figyelmünket, így csak magunkra tudunk koncentrálni – sokat beszélgettünk ezekről a pszichológusunkkal. Én is jobban szeretem ha vannak szurkolók, mert a hangulat akkor nem olyan, mint a délelőtti edzésen. Hogy mit viszek magammal? Nem vagyok babonás, a legfontosabb, hogy a vívócuccom velem legyen, a többi nem számít. Még az sem érdekel, hogy milyen ruhát pakoltam be a bőröndömbe...”

Türelmesen várakozott a Battai Sugár Katinka, Katona Renáta, Márton Anna, Pusztai Liza összetételű kardcsapatunk, ahogy női tőrözőink is, igaz, közülük a legtöbben Kreiss Fanni Kifli névre hallgató kiskutyájával voltak elfoglalva. A világbajnok párbajtőrvívónk, Siklósi Gergely viszont még arra is figyelt, hogy ne tartsák fel a többi utast, amit többen a „Hajrá, magyarok!” felkiáltással köszöntek meg. A jókedv kitartott a csoportképig, pedig volt, aki egy órán át kígyózott a sorban, mire leadta a csomagjait.

„A mai nap is úgy kezdődött, mint a többi: reggel nyolckor edzésünk volt– mesélte Pusztai Liza.– A különbséget az jelentette, hogy utána be kellett pakolnunk, s indultunk a repülőtérre. Kissé olimpiai hangulatban vagyok, az utazás során ez biztosan felerősödik majd. Szeretek repülni, ám az átszállás meg a tizennyolc-húsz órás út már nekem is sok, ezért nagyon várom már, hogy megérkezzünk Tokióba. Olvastam, hogy az érmeseknek kell a saját nyakukba akasztani a medáliákat. Engem egyáltalán nem fog zavarni a dobogón, ha nem egy promimens személy gratulál, szívesen elvégzem a feladatot, csak hadd álljak dobogóra.”