„Ébresztő” – skandálta a közönség a meccs 60. percében, de a drukkereknek nem volt igazuk: válogatottunk ébren volt, más kérdés, hogy nemigen reménykedtünk a pontszerzésben.
Ha a találkozó előtt optimizmusunk parttalan volt, a mérkőzés alatt úgy érezhettük, az ellenfél minimum kalitkába tuszkolta vissza.
A svédek azt játszották, amit tudnak, profi módon a célfutballt. A korán bekapott gól megfogott bennünket, a szokatlan összeállításban pályára küldött csapat szenvedett, a nagy akarásnak majdnem nyögés lett a vége. A pályán nem volt vezéregyéniség, mintha a játékosokat is megfogta volna a felállás.
Aztán varázsütésre megváltozott minden: a büntető utáni futballért minden addig elkövetett hibát meg lehetett bocsátani, sőt meg kellett bocsátani – s mégis vesztesen hagytuk el a pályát. Azt szoktuk ilyenkor mondani, ez a magyar átok, pedig nem, ez sajnos a magyar valóság.
Ennyit tudunk, s ez most nem kritika, csupán a tény megállapítása.
Ha 1–0-ra kapunk ki, azt mondom, hiányérzetem van, így is bosszankodom, de a bosszúság mellett úgy érzem, állva haltunk meg, mint a fák.
A svédek jobbak, ezt előtte is tudtuk, jó lett volna túllépni az árnyékunkon, de ez még senkinek sem sikerült.
Hogy van-e még okunk optimistának lenni? Azt hiszem, igen. Bár optimizmusunk már nem parttalan, mondjuk kalitkába zárt, de ki tudja, a portugálok elleni találkozó után újra szabadjára engedhetjük…
Svédország: menesztették Csongvaiék edzőjét
