Szoba-konyha – Malonyai Péter jegyzete

Tulajdonképpen a mi nagyszobánkba is tervezhették volna a WTA-teniszversenyt (melegítés a konyhában: amerikai!), elvégre a Wekerle télen is csodaszép, s aki eljön, mindig számíthat arra, hogy amit ígérek, az úgy lesz, vagy még inkább.

Ráadásul ha mi kapjuk meg a viadalt, kispesti városrészünk ideig-óráig egy szinten lehetett volna a nagy hírű Debrecennel (csaknem hússzor többen lakják), bekerülünk a médiába, még az is lehet, hogy választások előtt (mikor máskor?!) egy rövid ünnepség keretében az azóta újra regnáló polgármester által néhány órára átadott Kispiacot is megnyitják egyszer – végleg.

Erről persze álmodozni sem merek, igaz, a WTA-versenyről meg egyenesen lehetetlen.

Olvasom a különféle közleményeket, a szövetségé olyan zűrzavaros, amilyen csak szándékosan lehet, ám a lényeghez nem kellenek dokumentumok: blama a javából.

Éppen azokban a napokban derül fény a tehetetlenségre, az egymásra mutogatásra, az alkalmatlanságra, az ügyetlenségre, amikor Fucsovics Márton a nyolcaddöntőbe jut az Australian Openen, Babos Tímea pedig egyenesen megnyeri párosban Kristina Mladenoviccsal. Magyarán sportolóink úgy is remekelnek, hogy ők aztán a lehető legerősebben érzik: nincs mögöttük a szervezet, amelyik azért csak fürdik a dicsőségben az ő munkájuk, helytállásuk jóvoltából, miközben nemhogy fürdésről, néhány perces lábáztatásról sem lehetne szó a két oldal produkcióját összevetve...

Tágabb perspektívából nézve még kínosabb a helyzet. Egyre másra rendezzük a legnagyszerűbb versenyeket, Európa és a világ örömmel jön hozzánk, legyen a viadal földön, égen, levegőben és persze vízben, ha elmennek, úgy beszélnek, hogy mi aztán megadtuk a módját.

Nincsenek illúzióim, még hetekig, hónapokig tart a sárdobálás, sohasem tudjuk meg, ki a hibás, hol úszott el még a lehetősége is annak, hogy kiutat találjanak a vállalások útvesztőjéből. Mindenesetre árulkodó, hogy a szövetség sportigazgatója arról beszél, hogy kormánytámogatás nélkül képtelenek megrendezni a márciusi Davis-kupa-meccset a szuperdöntőért.

Én pedig egy új kenyérpirítót szeretnék a konyhánkba – aki hallja, adja át!