Kelettől Nyugatig

SZABADOS GÁBORSZABADOS GÁBOR
Vágólapra másolva!
2009.07.17. 14:07
Az Újpest Steaua elleni veresége ismét felveti a már sokszor elhangzott kérdést: hogyan hagyott itt minket Kelet-Európa is?

Hogyan lehet, hogy míg Magyarországon a rendszerváltást követően zuhanórepülésbe kezdett a labdarúgás, addig a hozzánk hasonló volt szocialista országoknak sikerült fennmaradniuk a nemzetközi futball jegyzett részében?

A fenti tény ugyanis súlyos ellenérv mindazoknak, akik csakis a rendszerváltással magyarázzak a magyar labdarúgás hanyatlását. (Hogy tényről van szó, az nem szorul különösebb indoklásra – tessék csak megnézni a román, bolgár, cseh, délszláv stb. együttesek számát a BL és a néhai UEFA-kupa csoportköreiben. És válogatottakról most egyáltalán ne is beszéljünk, hiszen a klubcsapatok jobban tükrözik az adott ország lehetőségeit.)

Szögezzük le persze, hogy amennyire a rendszerváltás szükséges volt társadalmi-politikai szempontból, legalább annyira tragikusan hatott a magyar futball szempontjából. Ráadásul az időzítése is „szerencsétlen" volt: éppen akkor húzták ki a talajt a magyar egyesületek alól, amikor a nemzetközi (nyugat-európai) labdarúgás gazdasági forradalma zajlott. Az angol stadionkatasztrófák nyomán elindultak a létesítményfejlesztések, a tv-közvetítésekből származó összegek drasztikusan növekedtek, megugrott a szponzoráció és a merchandising, és mindezek tetejébe beindult a Bajnokok Ligája – ezzel szemben a magyar labdarúgás mögül eltűnt a háttér, megszűntek az állami-vállalati támogatások, újdonsült szerencselovagok kalózkodtak a patinás klubok székházaiban. Úgy is fogalmazhatunk, hogy kinyílt a futballgazdasági olló: az egyik fél felfelé, a másik lefelé lódult meg – miközben addig sem voltak egy szinten.

Ha a gazdasági-társadalmi-politikai hátteret nézzük, viszonylag jól meghatározható, hogy Európában mely országok tudtak-tudnak magas színvonalú labdarúgást produkálni: ahol diktatórikus, féldiktatórikus állami-gazdasági berendezkedés támogatja a sportágat, vagy ahol megfelelő mennyiségű magántőke (esetleg magántőkébe oltott állami tőke) képezi az alapot. A nyolcvanas évekig az első eset sok helyen volt jellemző (és nem csak a szocialista országokban, gondoljunk csak a Real Madridot „kitermelő", Franco vezette Spanyolországra), de aztán fokozatosan átkerült a hangsúly a második verzióra.

És itt jön a csavar a történetben. A volt szocialista országok közül azok tudtak versenyképesek maradni, ahol ez az átmenet (vagyis a magántőke belépése a diktatúra helyére) viszonylag gyorsan, zökkenőmentesen lezajlott. A legegyszerűbb módon a diktatúra még nem lehelte ki a lelkét a '90-es évek elején, és – ha más formában, más arcokkal is, de – továbbélt, így a futball meg tudta várni, amíg a magántőke megerősödik és cselekszik. Ez történt Romániában is.

Magyarországon ugyanakkor az efféle átmenet helyett légüres tér „tátongott" a szocializmus kimúlása és a privát befektetők megérkezése között. Ráadásul a Kádár-korszak már diktatúrának sem volt az igazi, a puhulást a labdarúgáson is érezni lehetett, továbbéléséről pedig semmilyen téren sem lehetett szó, így a magyar futball eleve hátrányos helyzetből rajtolt a szomszédokhoz képest. Mindehhez jött a mexikói vb kudarca, amely évekre hazavágta labdarúgásunk imázsát, közképét. Éppen azokra az évekre, amikor fel kellett volna bukkannia a magántőkének – de hát ki fektette volna a pénzét a testileg-lelkileg megroggyant magyar futballba?

Mire megérkezett a privát tőke (nagyjából az ezredfordulótól kezdve, cseppet sem kapkodva), addigra már csaknem késő volt, a világ – és egyben a többi kelet-közép-európai ország – elszaladt mellettünk. A kilencvenes évekkel éppen a legfontosabb évtized esett ki labdarúgásunk gazdasági fejlődéséből...

Persze a gazdasági háttér nem magyarázza egyedül a sportbéli eredményeket, de minél nagyobb a szakadék, annál nehezebb elvonatkoztatni tőle. És mára az is eldőlt, hogy a két modell, a diktatúra és a magántőke közül hosszú távon melyik marad fent, melyik uralja a világfutballt.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik