Titkos pénzügyek?

Rögtön felmerült ezzel kapcsolatban több helyen, hogy ha külföldön a kluboknyíltan közhírré teszika fizetéseket, akkor nálunk mi végre a nagy titkolózás? Ugyanez egyébként a nemrég véget ért átigazolási időszakban is előjött, hiszen a klubot váltó labdarúgókért fizetett átigazolási díjak is csak Magyarországon titkosak, külföldön nem. Legalábbis mi ezt gondoljuk.

Jelentem: külföldön ugyanúgy titkosan kezelik a klubok ezeket az információkat, mint nálunk.

Elég csak elolvasni az olasz béreket publikáló Gazzetta dello Sport eredeti cikkének első pár sorát, hogy kiderüljön: a csapatok által meg nem erősített összegekről, újságírói becslésekről van szó. Vagyis ezt a bérlistát sem a klubok hozták nyilvánosságra, hanem a tekintélyes olasz sportnapilap a saját információi alapján saccolt: bizonyos általuk ismert szerződések, esetleg belső körökből kapott fülesek adták a támpontokat, a többit pedig (főleg a középmezőnyt és az utánuk következőket) a játékosok sportszakmai összevetésével határozták meg. Valószínű, hogy a becslések közel járnak a valósághoz, az azonban biztos, hogy nem minden esetben eurócentre pontosak; az pedig még biztosabb, hogy az információk nem hivatalos forrásból, nem a kluboktól származtak.

Az átigazolási díjaknál is mindig ugyanez a helyzet: az összes transzferhez képest elenyészően ritka az az eset, amikor a két klub hivatalosan nyilvánosságra hozza a pontos összegeket. Aki nem hiszi, olvassa csak el a csapatok hivatalos honlapjain az átigazolásokról szóló híreket: nem fog benne ilyen adatokat találni. Itt is ugyanúgy újságírói becslésekről van szó, ezeket veszik át aztán a hírügynökségek és végül a magyar médiumok; csak amikor az összegekről olvasunk, a „sajtóinformációk szerint” mondatrész gyakran elkerüli az olvasók és a szerkesztők figyelmét.

Ha mindezt továbbgondoljuk, azt is mondhatnánk, hogy nem is a klubok politikája között van különbség itthon és külföldön, hanem a médiumok munkája között: amíg a fejlettebb futballkultúrájú országokban a sajtó minden eszközt bevet, hogy valamilyen módon informálja olvasóit az őket érdeklő pénzügyekről, addig Magyarországon ilyenkor jobbára inkább csak sajnálkoznak arról, hogy az adatok nem publikusak. Ez valahol persze a futball, mint iparág működését is jelzi, ami szorosan összefügg a sportág iránt megnyilvánuló érdeklődéssel. Nem véletlen, hogy máshol országonként több sportnapilap is megél a piacon, amelyeknek csupán a labdarúgással foglalkozó oldalaik száma egyenként kiteszi a Nemzeti Sport teljes oldalszámának többszörösét – ez pontosan mutatja, hogy mennyire kíváncsi a közvélemény a magyar futballra, illetve a teljes magyar sportra, merthogy azon belül azért még mindig a labdarúgás a legnépszerűbb idehaza is. (Tudom, a napilapok megélhetését befolyásolja a népesség puszta száma is, de a lényeg ettől ugyanaz. És arról ne is beszéljünk, hogy a kereskedelmi televíziók milyen gyakran mernek főműsoridőben magyar sporteseményt közvetíteni.)

Szumma szummárum, nálunk messze nincs olyan éles versenyhelyzet a sportmédiában, nincs komolyabb nyomás, amely rávenné a sajtót, hogy valahogy bevegyék a megostromolhatatlannak tetsző várat, és informáljanak olyan pénzügyi adatokról is, amelyeket a klubok hétpecsétes titokként igyekeznek őrizni. Mindez azért ironikus, mert a labdarúgók fizetése itthon talán még jobban is érdekelné az embereket, mint külföldön.

Hogy mikor fog mindez megváltozni? Ha azt a sok száz oldalt, amelyet más országokban naponta meg tudnak tölteni az újságírók a helyi futballról, nálunk is tele lehet majd írni szakmai információkkal, hírekkel, elemzésekkel, érdekességekkel és persze elsősorban jó eredményekkel. Onnantól már semmi sem maradhat titokban – bár akkor meg már talán senkit nem az fog érdekelni, hogy ki mennyit keres…