BAKOS GÉZA 2011.04.15 08:26 Frissítve: 2015.03.03 02:19

A Williams négy év után újra tényező lett

Éveken át gyakorlatilag két csapatról szólt a Formula–1, így felüdülést jelentett, amikor a Ferrari és a McLaren-Mercedes küzdelméhez 2001-ben újra csatlakozott a vb-sorozat harmadik legnagyobb múltú istállója, a Williams. Utóbbi egy igazán egzotikus újoncot is bevetett, de házon belüli riválisához ugyancsak fűződtek emlékezetes pillanatok: ő Imolában egy családrekorddal vetett véget saját és munkaadója hosszú „nélkülözésének".

Ralf Schumacher és az ünneplő Williams-tábor

 

Tíz esztendővel ezelőtt épp ezen a napon, 2001. április 15-én került sor az F1-es vb negyedik futamára, a San Marinó-i Nagydíjra, amellyel szokás szerint megkezdődött az évad európai szakasza. Miközben a kétszeres világbajnok Mika Häkkinen számára rémálomszerűen indult a szezon (és idény végi ötödik helye után majd vissza is vonult), wokingi csapattársa, David Coulthard az előző versenyen, Interlagosban lezárta Michael Schumacher fantasztikus szériáját, a német címvédő ugyanis előzőleg zsinórban hat GP-t nyert meg a maranellóiaknak.

A brazíliai viadal abból a szempontból is újat hozott, hogy a McLaren, Ferrari kettős dominanciáját félig-meddig már megtörte a Williams. A Formula–1-ben abban az évben debütáló Juan Pablo Montoya egy Schumival szemben elkövetett remek előzés után a táv feléig az élen állt, míg a harmadik körben Rubens Barrichello által felöklelt Ralf Schumacher négykörös hátránnyal autózva is a futam leggyorsabb körét teljesítette. Ráadásul az ő alakulatuk volt az egyetlen, amelynek mindkét gépe az első két sorból startolhatott.

Az élete harmadik bevetésén tehát máris a győzelemre törő Montoyától ezúttal is sokat remélt a közvélemény, a dél-amerikai sofőr a két héttel korábbi szereplésével magasra tette a lécet. A Cart-világsorozatot 1999-ben újoncként megnyerő kolumbiainak (aki előtte az F3000-ben is élen zárt: akkor igazolta le őt jó előre Sir Frank Williams, míg most a Benettonhoz kölcsönadott Jenson Button helyén végre bevethette az Indy500-as trófeával is büszkélkedő versenyzőt) a sebessége már megvolt, de még mindig csak „barátkozott" az autójával. Viszont az imolai ringet az előző hárommal ellentétben legalább már ismerte régebbről – ez is növelte vele szemben a várakozásokat.

Arról már nem is beszélve, hogy a Ferrari hazai pályájának számító helyszínen a Williamsnek volt addig a legtöbb győzelme – a vicces az, hogy az Ayrton Senna tragikus haláláról elhíresült itáliai aszfaltcsíkon még most is ők vezetnek, igaz, már csupán holtversenyben a Scuderiával (és ezt talán végeredményként is felfoghatjuk, hiszen a naptárból 2006 után kiszorult a hivatalosan San Marinóhoz kapcsolódó esemény).

Mindent összevetve azért az idénybeli (egyúttal imolai) harmadik diadalára vágyó idősebbik Schumit lehetett fő favoritnak tekinteni, s ez volt az első alkalom, hogy a Ferrari-hívek tömegei élőben és „akció közben" is saját vb-győztesükként köszönthették az egykor Benettonnal már kétszer csúcsra érő németet, akinek a vörös gépével az első négy idényben még nem jutott valódi babér, azt ki kellett várnia 2000-ig. A helyi szurkolók közismert fanatizmusa és maximalizmusa persze hatalmas nyomást is jelentett a kerpeni számára.

A szabadedzések péntek 13-i napjának humora Montoyához kötődött: Williams-BMW-jének hátsó szárnyán a hátrafelé tekintő részre ugyanis jókora betűkkel felírta az istálló, hogy „Tartsd a távolságot!". Ezzel arra céloztak, hogy négykerekűiknek az előző három viadalon négyszer is nekimentek hátulról, és nagyon nem szerették volna ezt megint átélni...

Még a két Sauberről érdemes futólag megemlékezni: Nick Heidfeld a megelőző alkalommal, Sao Paulóban életében először dobogóra állhatott a száguldó cirkuszban – ez a bravúr kiválóan párhuzamba állítható a minapi hőstettével, amikor Malajziában is harmadik lett, pedig Robert Kubica helyett beugró renault-sként ezt nemigen tippelte volna meg neki bárki is –, míg társa, a szupertehetségnek tartott 21 éves Kimi Räikkönen az egyedüli volt a mezőnyben, aki még semmilyen kategóriában nem szerepelt ezen a pályán.

Azután ellenben, hogy az összes hétvégi gyakorláson kettős Ferrari-siker született, pont az időmérőn kaptak (csalódott drukkereikkel együtt) hatalmas pofont a McLarentől, amely kisajátította magának az első rajtsort (az előző nyári Osztrák GP óta első ízben). A 11. pole pozícióját szerző Coulthard – aki megdöntötte az akkor még williamses Jacques Villeneuve 1997-ből származó abszolút pályacsúcsát is –, illetve Häkkinen ezüst nyila mögül a két héttel azelőtti interlagosi időmérőn taroló Schumacher testvérpár rajtolhatott, csak ezúttal Ralf lehagyta az vb-összetettben hat pont előnnyel vezető Michaelt.

A Ferrari ászának tehát nem sikerült sorozatban a nyolcadik edzéselsőségét is elérnie, amivel utolérhette volna e speciális statisztikai kategória örökranglistájának élén Sennát. És ennek a nagyszerű szériájának is, amelyet még a másik olasz ringen, Monzában kezdett, Coulthard miatt kellett búcsút mondania...

Eközben Räikkönen a tizedik helyen kötött ki, míg a mezőny hátsó részén egy szintén – akkor még első éves – leendő világbajnok, Fernando Alonso szerezte a legkellemesebb meglepetést, hiszen a „társházigazdaként" versenyző Minardi-csapat 19 éves spanyolja mindkét Benetton-Renault-t megelőzve a 18. kockát kaparintotta meg.

Utóbbi teamnél volt amúgy tesztpilóta napjaink egy másik menője, Mark Webber, aki ezen a 2001-es hétvégén az F3000-as betétversenyen aratott rajt–cél győzelmet (később még kétszer lett első, az idényzáráskor pedig összesített második a brit Justin Wilson mögött).

Vasárnap aztán Ralf Schumi kapta el a legjobban a rajtot, a pole-os Coulthard bal oldalán elslisszolva egyből élre vágott. A skót roppant sportszerűen engedte maga elé a németet, nem szorította le a fűre. A 4. körben a másik Schumacher elváltotta magát a célegyenesben, így többen elhúztak mellette, például Barrichello is kihasználta, hogy csapattársa lassan zökkent vissza a megszokott tempóba.

Ezalatt elöl Ralf magabiztosan őrizte a pozícióját DC előtt, míg a jól startoló jordanes Jarno Trulli és az általa feltartott többi üldöző kilométerről kilométerre egyre jobban leszakadt az éllovas duótól. A 18. körben kiesett a kilencedikként haladó Räikkönen, aki műszaki hiba miatt hajtott a falnak.

Nem járt jobban a vb-címvédő sem: a Ferrari bal első kereke defektes lett, a pilóta több mint fél körön át kullogott el a boxutcáig, ahol a szerelői végrehajtották a szokásos kerékcserét és tankolást, ám a német versenye így sem tartott sokáig – egy kör után a garázsba hajtott és feladta a viadalt. Jóval vidámabb lehetett Montoya, aki nem sokkal később látványos manőverrel verekedte át magát Trullin.

Féltávnál Ralf Schumi, Coulthard, Barrichello, Häkkinen, Montoya sorrendben száguldott az élcsoport – és az első négy helyen már semmilyen változás nem is történt. A kolumbiai viszont a második szervizkör áldozatául esett: Williamséből a szerelők nem tudták idejében kiszedni az üzemanyagtöltő tömlőt, amikor pedig sikerült, lefulladt a kék-fehér négykerekű. A peches sofőr több mint egy percet töltött a pit-stoppal (ezalatt a fékjei már lángra kaptak...), majd egy kör után – akárcsak korábban a nagy Schumi – befejezte a versenyzést.   

Az ötödik így mégiscsak a remek rajtja után a szervizeléseknél visszaeső Trulli lett, míg mögötte Heinz-Harald Frentzen látta még meg pontszerző helyen a kockás zászlót a másik Jordan-Hondával. Különböző hibák miatt Alonso és Villeneuve sem ért célba, míg a még ma is aktív pilóták közül Heidfeld a hetedik, a sereghajtó Button a tizenkettedik helyen végzett.

A leggyorsabb kört is begyűjtő Ralf Schumacher tökéletes versenyzéssel aratott rajt–cél győzelmet, amivel nemcsak saját első sikerét érte el (a 70. indulásakor), hanem a motorszállító BMW-ét is a „legújabb korban". A tizedik sikerét elkönyvelő bajor gyártót hasonló öröm előzőleg legutóbb az 1986-os Mexikói GP-n érte (Gerhard Berger és a Benetton közreműködésével).

A 2001-ES SAN MARINÓ-I NAGYDÍJ
 

 

„Öt esztendeje várok már erre a pillanatra. Hatalmas élmény ez, egyben a rendületlen, szorgos csapatmunka eredménye. Ma az én autóm volt a legjobb, de kár, hogy a bátyám nem lehetett velem a dobogón" – nyilatkozta a San Marinó-i Nagydíj bajnoka, akit 2001-ben most először nem löktek meg hátulról...

„Örülök Ralf sikerének, már korábban is benne rejlett a győzelem, csak balszerencséje volt. Nagyon büszkék lehetnek a szüleink! Magamról csak annyit, hogy nem lehet minden versenyt megnyerni" – egészítette ki öccse szavait a förtelmes víkenden túleső báty, aki ettől függetlenül az F1-es történelem első olyan testvérpárjának a „fele", amelynek mindkét tagja futamdiadalig jutott (korábban csak apa-fiú viszonylatban volt ilyesmire példa).

A hazai pályán viaskodó Ferrari híveinek tehát be kellett érniük Barrichello harmadik helyével, miután a brazil a csapat ragyogó boxtaktikájának köszönhetően ugrott a kezdetben még előtte autózó Häkkinen elé. A pole-ból startoló Coulthard pedig második lett, és ezzel utolérte a vb-pontversenyben vezető világbajnoki címvédőt.

Később persze jelentősen megváltozott a helyzet, hiszen az előző idény során hatalmas harcot folytató két istálló közül a McLaren alaposan leszakadt (a team és a skót is alig több mint fele annyi pontot gereblyézett össze, mint a Ferrari, illetve Schumi), mivel kevésbé tudott alkalmazkodni a rengeteg szabályváltozáshoz, amelyet 2001-ben bevezettek (az újra engedélyezett kipörgésgátlót és a rajtautomatikát egyébként csak az ötödik GP-n, Barcelonában szabadott először bevetni).

Így is meglett Ron Denniséknek a két második hely, valamint hozzá négy futamgyőzelem – emellé pedig négyszer a Williams is feliratkozott, ami üde színfolt és változatosság volt az előző szezonhoz képest. S mindez úgy indult, hogy a 25 éves német „kistesó" Imolában megszakította patinás istállója valaha volt második leghosszabb sikertelenségi szériáját.

Sir Frank grove-i alakulata 1973-ban mutatkozott be az elitkategóriában, és az első dobogó teteji ünneplését az 1979-es Brit Nagydíjon élhette át a veterán svájci Clay Regazzoni révén. Azóta 1997-ig minden idényben nyert legalább egyszer (a jó néhány vb-elsőség mellé), egyedül 1988-ban nem, amikor mindössze egyetlen viadalon vallott kudarcot a mclarenes Alain Prost és Senna duója (Monzában a ferraris Berger volt a legboldogabb).

Az 1997. szeptember 28-i, nürburgringi Luxemburgi GP-n elért Villeneuve-féle siker óta viszont három komplett évad – másképp számolva: több mint három és fél esztendő – telt el úgy, hogy Williamsék hiába vártak a folytatásra. A gárda közben a Renault-motorokból Supertecké változott V10-esekkel, majd az F1-be 13 éves kihagyás után visszatérő BMW erőforrásaival próbálkozott, sokáig hiába.

Ám Ralf most megtörte az átkot, míg a célba érni sorrendben negyedszer is képtelen Montoya átesett az első kerékcseréjén és tankolásán, ám a második boxkiállása végzetesnek bizonyult, kuplunghiba miatt vezetésképtelenné vált a kocsija. A kezdeti kudarcok ellenére a kolumbiai óriási hatással volt az F1 szakembereire és még inkább a rajongókra: sokak kedvence lett az évek folyamán és megosztó személyiségével felpezsdítette a sorozat életét.

Miként hamarosan egy másik nagymenő, Kimi Räikkönen is. A dél-amerikaival szemben a vb-címet végül csak megszerző finnről még nem is újságoltuk, miért is ment falnak az imolai erőpróba 18. körében: a négyfutamos F1-es szereplésre jogosító szuperlicencének meghosszabbításra (mint tudjuk, sikerrel) váró pilóta Sauberjéről levált a kormánykerék, amely az autó kicsúszását okozva a fiatal reménység kezében maradt – nagyjából úgy, mint a minap Sepangban Vitalij Petrovnak a Renault-é...