Garden-parti: az évszázad bokszmérkőzése

Lassan ötven éve követem nyomon az ökölvívás eseményeit, rengeteg nagy meccset láttam már 8 milliméteres mozifilmekről és videofelvételről – olvashattuk a szerzőtől a Nemzeti Sport 2001. március 8-i számában.

A II. világháború után három kiemelkedő nehézsúlyú világbajnoki címmérkőzésre emlékszem: az 1952-es Joe Walcott–Rocky Marciano és az 1978-as Ken Norton–Larry Holmes összecsapásra, illetve az 1971-es Joe Frazier–Muhammad Ali találkozóra, amelynek ma van a kerek évfordulója, és amelyet a legnagyobb nehézsúlyú vb-címmeccsnek tartok.

Kevés olyan külföldi ökölvívó-mérkőzés akadt, melynek esélyeit a budapesti tömegközlekedési eszközökön is találgatták. „Frazier majd betapasztja azt a nagy száját...!", vélték egyesek, míg az ellentábor a következőképp replikázott: „Ugyan, Ali hülyét csinál belőle!"

Világszerte óriási volt érdeklődés nyilvánult meg. Harminchat ország közvetített – mi nem voltunk köztük. Aki tudott, a Dunántúlra utazott, ahol lehetett fogni az osztrák tévét, sőt egyes vállalatok különbuszt indítottak határ közeli telephelyükre... A felfokozott várakozás nem volt alaptalan: két olimpiai aranyérmes, két veretlen nehézsúlyú világbajnok csapott össze, és bizonyítani akarta, hogy ő a jobb!

Cassius Clay 1964. február 25-én nyerte el a bajnokságot a 10:1 arányban esélyesnek tartott Sonny Listontól, aki feladta a csatát a hatodik menet után, majd az 1965-ös visszavágón Ali az első felvonásban kiütéssel győzött. Igen, Ali, mert időközben felvette a muszlim vallást, és a nevét Muhammad Alira változtatta.

Többszöri sikeres címvédés után 1967 tavaszán megtagadta a katonai behívóparancsot, ezért ötévi börtönre és tízezer dolláros pénzbüntetésre ítélték. Óvadék fejében végig szabadlábon maradhatott, de a koronájától megfosztották, versenyzési engedélyét és útlevelét bevonták, ezért három és fél esztendős kényszerpihenő következett számára.

Az utódjelöltek között selejtezősorozatot rendeztek, amelyet 1968. április 27-én Ali egykori edzőtársa, Jimmy Ellis nyert meg. A kvalifikáció még zajlott, amikor 1968. március 4-én megnyitották az újjáépített Madison Square Gardent, és milyen Garden-megnyitó az, ahol nincs nehézsúlyú világbajnoki meccs?

A rendezők végül Joe Fraziert és korábbi amatőr riválisát, Buster Mathist mérkőztették egymással. Az előbbi K.O.-val győzött, így a királykategóriának két királya lett: New York állam szövetsége Fraziert, míg a világszövetség Ellist ismerte el.

Ali 1970 nyarán visszakapta a rajtengedélyét – még abban az évben kétszer szorítóba lépett: Jerry Quarryvel, illetve Oscar Bonavenával –, és készen állt a Frazier elleni találkozóra, hogy eldöntsék, ki az igazi bajnok (leendő riválisa ugyanis közben kiütötte Ellist, így egyesítette a koronákat).

Ali odaadott a kommentátoroknak egy lezárt borítékot azzal, hogy öt perccel a meccs előtt bontsák fel, és olvassák be a mikrofonba. A boríték a versét tartalmazta arról, miként fogja a hatodik menetben kiütni az ellenfelét...

(Érdemes megemlíteni, hogy Amerikában 4:1-re, Európában és Japánban 3:1-re, Angliában 2:1-re fogadtak Frazier javára, de negyvenhat megkérdezett szakember közül is negyvenhárom őt tartotta esélyesnek, sőt a legtöbbjük K.O.-diadalt jósolt.)

A bemutató után Arthur Mercante vezetőbíró középre rendelte a versenyzőket, néhány instrukció, kézfogás, majd – magyar idő szerint hajnali fél öt körül – gong!

Ali táncolt és egyeneseket ütött. Frazier bujkálva, jobbra-balra hajolgatott és támadott. Ali ütött és nem talált, újra ütött és újra nem talált! Eddig az volt a gyakorlat, hogy vetélytársai ütöttek, ő elhajolt, aztán talált. Most pedig itt volt egy állandóan, közvetlen közelről vigyorgó, támadás közben ritmikusan mozgó fej, amelyet ő képtelen volt eltalálni...

Aztán Frazier is eleresztett egy balhorgot – ez a legjobb ütése –, de az is mellément. Ali táncolt, sorozatokat ütött, melyek közül néhány ellenfele homlokán landolt. A végén neki is célba ért egy balhorga, azzal együtt Alié volt az első menet. A második felvonás hasonlóan alakult az előzőhöz, a végén megint tisztán talált egy Frazier-balhorog, amely talpra ugrasztotta a húszezer nézőt.

A harmadikban fordult a kocka. Ali nem tudta távoltartani rohamozó riválisát, aki elsősorban a gyomrára dolgozott, és sokszor szorult a kötelekhez, ahol Frazier horgok és felütések sorozatával árasztotta el. Ez volt az első Frazier-menet. S ez így ment egészen a nyolcadikig. A kilencedikben Ali mintha feltámadt volna, újra táncolni kezdett, miközben villámgyors sorozatokat eresztett el. A Garden tombolt a változás láttán!

A tizedik szakaszban Frazier is rákapcsolt, rettenetes csata folyt a szorítóban. Ali bal-jobb kombinációi elől egyre kevésbé tudott elhajolni, sok ütés ült a homlokán és a szeme tájékán. Ez is Ali-menet volt.

A következőben jött az újabb fordulat: Frazier tankszerűen ment előre, Ali elcsúszott, de azonnal felpattant. Egy balhorog majdnem leszakította a fejét, aztán egy borzalmas balhorog a bordák közé – Frazier már indult volna a sarokba, készült a számolásra, de a kihívó valahogy lábon maradt, és sorozatos fogásokkal kihúzta a menet végéig.

A tizenkettedikben a bajnok szája is bedagadt, vérzett, ám a felvonást ő nyerte. A tizenharmadik bizonyult a meccs legjobb menetének. Ali megkísérelte a lehetetlent, nekiveselkedett a fordításnak. Megállás nélkül zúdította ellenfelére a kombinációkat és sorozatokat, Frazier nyelte az ütéseket, és az arca ekkor már nem emlékeztetett az egy órával korábbi önmagára. A tizennegyedik is gyönyörű küzdelmet, távolról ütött Ali-sorozatokat, parádés Frazier-balhorgokat, valamint fogásokat és dulakodásokat hozott.

Az utolsó menetben a kihívó táncolt, bal-jobbegyenes-balhorog kombinációt ütött, majd jobb karjával védett egy Frazier-balhorgot, amikor egy ütéshez hátrahúzta a jobb kezét, és abban a pillanatban iszonyatos balhorog robbant a fedetlen állán.

Ali a hátára zuhant, egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, majd hasra fordult és felállt. Mercante nyolcat számolt, megtörülte a kesztyűit, aztán folytatódott a csata. Frazier rohamozott, ki akarta ütni riválisát. Ali fogott, birkózott, s időnként ütött ugyan egy-egy sorozatot, de a próbálkozásaiból már hiányzott az erő, és csak ki akarta húzni lábon a találkozót.

A pontozás egyhangú volt, de jellemző a küzdelem szorosságára, hogy csak hat menet akadt, amelyet mindhárom pontozólapon egyformán értékeltek. Artie Ayala kilenc menetet Fraziernek, hatot Alinak, Bill Recht tizenegyet az előbbinek, négyet a másikuknak, Arthur Mercante pedig (New York államban akkoriban a vezetőbíró is pontozott) nyolcat Fraziernek, hatot Alinak adott, valamint nála egy felvonás döntetlenre végződött.

A meccsbeszámolóhoz röviden csak annyit teszünk hozzá, hogy Muhammad Ali később kétszer – újra a Gardenben, pontozással, majd Manilában 14. menetes T.K.O.-val – visszavágott két évvel fiatalabb (s pont négy hónapja elhunyt), George Foreman miatt akkor már nem világbajok ellenfelének, ami nagyban hozzájárult a legendájához, s a közismert „besorolásához": The Greatest (a Legnagyobb).