Családtagja lőtte le a horvát sportlegendát

Matija Ljubek 1953. november 22-én született a határunkhoz közeli, szlavóniai Belistyén (Belisce). A bivalyerős fiatalembert, aki naphosszat edzett a Dráván és annak mellékágain, elsősorban darabos technikájáról ismerték, amin igazából nem sokat tudott változtatni honfitársunk, az őt trenírozó szegedi Hingl László sem, pedig az előrehaladásra vágyó fiúnak klubja a baráti kapcsolatok révén magyarországi edzéseket is biztosított.

Jugoszlávia ebben a sportágban igazából csak a hetvenes és a nyolcvanas években tartozott a világ élvonalába, amikor elsőként és elsősorban a horvát kenus, illetve Mirko Nisovic és Milan Janic (Janics Natasa édesapja) „lapátolták halomra" a trófeákat. Senki sem gondolhatta, hogy éppen Ljubek lesz az, aki rövid időre, de látványos módon megszakítja a magyar hegemóniát.

Matija asztalosnak tanult, s csak az 1976-os olimpiai sikerei után hagyhatott fel a nehéz munkával és összpontosíthatott a versenyzésre. Az élmezőnybe az 1975-ös belgrádi vb-n robbant be, amikor bronzot nyert 10 kilométeren. Montrealban már figyeltek rá, ő meg beváltotta a reményeket, hiszen 1000 méteren három másodpercet vert a szovjet Vaszilij Jurcsenkóra, 500-on pedig csak századmásodpercekkel szorult a harmadik helyre. Hazájában ekkor őt választották az év sportolójává!

A hosszabbik távon egyébként Wichmann Tamás lett a harmadik, akivel aztán összekapcsolódott a sorsa. A honi kajak-kenu egyik legnagyobb alakja, a hetvenes évek egyik legnépszerűbb magyar sportembere ugyanis felkarolta a nála öt esztendővel fiatalabb (és nála elszállásolt!) ifjút, akinek számtalan hasznos tanácsot adott, miközben együtt, egymást bátorítva és inspirálva gyakoroltak.

Ljubek a példaértékű, egyedülálló barátság révén otthon is nagy (nevű) magyar riválisa edzésterveit használta – majd az 1978-as belgrádi vb befutójánál pár centivel gyorsabbnak bizonyult tanítómesterénél. (Wichmann sportszerűségét 1978-ban az UNESCO nemzetközi fair play díjjal ismerte el!)

A délszláv kenus a moszkvai olimpián alulmúlta a várakozásokat (akárcsak topfavorit magyar vetélytársa/korábbi edzőpartnere), de 1984-ben Los Angelesben ismét remekelt. Ezúttal Nisoviccsal kettesben 500 méteren lett bajnok, míg 1000 méteren a románok mögött második. (A kilencszeres világbajnok Wichmann az ismert bojkott miatt nem lehetett ott a neki utolsó utáni esélyt jelentő – számára sorrendben ötödik – nyári játékokon, viszont ha már így alakult, segített felkészülni a nála szerencsésebb horvátoknak...).

Ljubek a vb-ken négy arany-, illetve három-három ezüst- és bronzérmet nyert, s még Szöulban is ott volt, ahol ő vihette az utoljára egységes országként szereplő Jugoszlávia zászlaját a megnyitón. Visszavonulása után pedig tisztségeket vállalt: a kilencvenes évek elején a Horvát Olimpiai Bizottság alelnöke, majd igazgatója is lett, míg a sydneyi játékokra hazája küldöttségének vezetőjeként utazott el.

Néhány nappal azt követően, hogy megérkezett Ausztráliából, egy borzasztó tragédia végzett vele – mindössze 47 esztendősen. Első otthoni útjaként leutazott a szülőföldjére, hogy megpróbálja lezárni a családjában az örökség elosztása körül dúló, mind jobban elmérgesedő viszályt. Végül ő maga vált áldozattá, amikor a volt katona, Marko Varzic puskával kioltotta az életét...

Varzic és felesége (azaz Ljubek húga) az utóbbiak édesanyjával élt egy lakásban, s az obsitos őrnagy a négy fal között folytatta a háborút, ezúttal már anyósa ellen. Két hónappal a végső fejlemények előtt sósavval öntötte le, majd az ötkarikás játékok alatt egy dulakodás során egy fémszerszámmal eltörte az idős asszony lábát. A sportvezető erre a hírre tért haza, s megkísérelte elrendezni a dolgokat, illetve lenyugtatni a zavart elméjű katonaembert.

Október 11-én is ebben az ügyben járt el, többek között az anyja elhelyezésére próbált megoldást találni, hogy a jövőre nézve megóvja az erőszakos rokontól. A napestig tartó elfoglaltsága miatt Ljubek úgy döntött, hogy csak másnap, 12-én utazik Zágrábba. Este nyolc órakor épp visszaért a házhoz, amikor az újabb dührohamban kitörő sógora rátámadt, és tíz méterről megsebesítette, majd közelről még egy golyót eresztett a földre eső férfiba.

A bajnok idősebb fia, Matko a halálos lövések hangjára futott ki az épületből, mire Varzic ekkor őrá fogta a fegyvert, de a lövése célt tévesztett. Az ámokfutó eztán kocsiba vágta magát, s Ljubek másik lánytestvérének házához hajtott, ahol a nőt súlyosan megsebezte, férjét – vagyis ezt a sógorát is – viszont sikerült meggyilkolnia. A rendőrség végül letartóztatta a tébolyodott férfit, akit Eszékre vittek.

„Le vagyok sújtva, hisz jó barátok voltunk, és együtt is edzettünk, zömében Magyarországon – nyilatkozta tizenegy éve az NS által a hír hallatán megkeresett Wichmann Tamás. – Az idei szegedi világkupán találkoztunk legutóbb, amikor közös haverunkkal, a szerb Nisoviccsal újra kenuba szállt, én meg ott úszkáltam mellettük...

Utoljára amúgy a tévében láttam őt, amint Sydneyben a horvát lobogó alatt bevonult az Olimpiai Stadionba. Igen megörültem, amikor észrevettem, hogy komoly csapatvezető létére ott bujkált a bajsza alatt a szokott csibészes mosoly.

A versenyek közepette is mindig barátok maradtunk, sokszor az ezerméteres viadalok során is segítettük egymást, és csak az utolsó százon meccseltünk nagyot az aranyért... Az 1980-as olimpia előtt a nagy tudású magyar vezetők eltiltottak tőle, eztán nem készülhettünk együtt, szoros kapcsolatunk mégis megmaradt. Jövő héten műtenék a csípőmet, de a kórházba fekvés helyett biztosan elutazom a temetésére."

Ljubek az utolsó éveiben is elismerte a magyar kajak-kenu iskola nagyságát: Atlanta után horvát szövetségi kapitánynak Kovács Lászlót kérte fel, aki Sydneyben is irányította a válogatottjukat. „Épp itt vagyok Matija házában a kisebbik fiával, a válogatott kenus Nikicával és feleségével, hogy a segítségükre legyek ezekben az órákban" – mondta a szakember, akit az NS az események nyomán szintén megszólaltatott.

A szegedi származású edző beszámolt arról is, hogy egész Horvátország gyászolt. Hogy mekkora elismertség övezte az elhunytat, jelzi: a televízió megszakította a Skócia elleni labdarúgó-vb-selejtező közvetítését, hogy hírt adjon a legenda tragédiájáról.

A 2000. október 16-án eltemetett Matija Ljubek nevét ma – az emberek jó emlékezete mellett – többek között a róla elkeresztelt kajak-kenu klub, emlékverseny és rangos díj is őrzi Horvátországban.