2013-ban se foci vb, se EB, de még csak egy nyavalyás olimpia sem volt, mégsem mondhatjuk, hogy unalmas esztendő lett volna a tavalyi. Nosztalgiázni sosem késő, az Aranylabdát is csak néhány napja adták át, szóval következzen 2013 újratöltve – természetesen a teljesség igénye nélkül, új barátainkat, a Trollfocit is segítségül hívva, s kicsit előre tekintve!
Világbajnokok vízilabdázóink
Tíz évvel azután, hogy világbajnok lett az olaszok ellen a Kemény Dénes-vezette sikercsapatunk, kevesen gondolták, hogy az éppen generációváltáson áteső, s új kapitánnyal készülő válogatottunk megismétli a bravúrt. A szerbek ellen szokásához híven kikapott a csapat, de kit érdekel ez utólag? Ők be sem jutottak a négybe, míg mi igen, sőt, a horvátok ellen csúcsra járatott vízilabdával a finálét is kiharcoltuk. Montenegró ellen tulajdonképpen végig kezünkben tartottuk az irányítást, s bár voltak meleg pillanatok (pl. mikor az ellenfél 3-0-ról felzárkózott 3-2-re, vagy mikor büntetőt hibáztunk), kétség sem férhet ahhoz, hogy Benedek Tibor fiai megérdemelték a vb címet! Nagy Viktor végig eksztázisban védett (s felejthetetlenek azok a grimaszok, arckifejezések, melyekkel védései után önmagát hergelte, az ellenfelet pedig elbizonytalanította), Hárai Balázs a döntőben csavargólt szerzett (állítom, ilyen fineszes megoldásokra ilyen éles helyzetekben senki más nem képes, csak a magyar, a 2000-es olimpiai döntőben Vári Attila szerzett hasonló gólt, de ha jól emlékszem, dr. Molnár Tamástól is láttunk hasonlót világverseny célegyenesében), de mindenki kalapemelést érdemel: gyakorlatilag a Varga bratyókon, Dénesen és Dánielen, valamint a Norbikon (Hosnyánszky és Madaras) kívül a többieknek még Magyarországon sem csengett ismerősen a neve, talán én is csak Gór-Nagy Miklósról, Szívós Marciról, Hárai Balázsról és Nagy Viktorról hallottam a vb előtt. Ehhez képest a világ ismerkedik az új generációval: Bátori Bencével, Bedő Krisztiánnal, Decker Ádámmal és öccsével, Attilával, valamint Vámos Mártonnal. Gratulálok, szép volt fiúk! Idén a Margit szigeten jöhet az EB is!!!:) (Ne feledkezzünk meg a nőkről sem, ők bronzérmesek lettek, ami szintén pompás eredmény, nekik is járt a vastaps!!!)
Focistáink nem világbajnokok – maximum dumában…
A vízilabdázók megnyerték a vb-t, focistáink viszont ki sem jutottak rá. Pedig őszintén mondom, én hittem benne, és szerintem esélyünk is több volt, mint az elmúlt években. Mondom ezt annak ellenére, hogy az utolsó két sorsdöntő meccsen elszenvedett arcpirító (arcpirító? Eget rengetően botrányos, égő és vérciki) vereség után méltán követelte egy ország Egervári Sándor fejét, s űz hónapok óta gúnyt a trollfoci a magyar labdarúgásból. Mert ilyet még sokat megélt labdarúgásunk sem látott. A románok ellen lélektelenül és gyáván, a hollandok ellen amatőrszinten, szétesve és kapitálisan gyenge egyéni teljesítményekkel játszottunk – ha esetleg valaki nem vette volna eddig észre (bár az, ahogy semmivel nem erősebb riválisaink kiselejteztek minket a nemzetközi porondról még júliusban, sokat sejtető volt…), ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy messze, nagyon messze a világ élvonala. Hiába csíptünk el 4 pontot tőlük és tartottuk magunk mögött az erősebbnek vélt törököket, és szereztük meg a kötelező győzelmeket, ez a két gyalázatos meccs mindent tönkre vágott. Egervári Sándort továbbra sem tartom rossz edzőnek – de kétségkívül megbukott, s jól tette, hogy lemondott. Pintér Attila kinevezése szerintem egy előre hozott áprilisi tréfa (bár az időjárást látva lehet, hogy nem is?), de szerintem ülhetne bárki a válogatottunk kínpadján, nem az edző személye a legfontosabb. Az eredményhez játékosok is kellenek, s jelenleg három név jut az eszembe, akik valamennyire megütik a nemzetközi szintet: Milinte, Dombi és Torghelle Bogdán, Huszti és Szalai. Gera súlyos sérüléséből felépült, ez jó hír, Dzsudzsák pedig menjen vissza a Fradiba most rögtön igazoljon el Oroszországból sürgősen, s mentse, ami még menthető. Vannak, akiket egy életre el kell felejteni (bár a trollfoci jóvoltából a Lipták, Devecseri, Guzmics trió dicső tetteiről legendák születtek…), a fiatalokat menedzselni kell, s külföldre küldeni olyan csapatokba, ahol játszhatnak, a honi csapatokat pedig fiatalokkal és kizárólag minőségi légiósokkal feltölteni. Egyszerre hirtelen nem fog megváltozni minden, de valahol el kell kezdeni: kell egy fundamentum – alap, amelyre építhetünk.
