DE NEM AZ ÖSSZES ment tönkre, ugye? – kérdezte igen jóhiszeműen kedves kollégám, amikor arról beszélgettem vele, ugyan miképp fordulhatott mindez elő a sporttörténelem legfontosabb tárgyiasult elismeréseivel, az olimpiai érmekkel. S nem az 1900-as vagy az 1924-es, hanem a tavalyi, 2024-es párizsi olimpiai érmekkel… Be kell vallanom, bár oly sokszor nem jártam ott, de Európa emblematikus metropoliszai közül a francia főváros, közkeletű elnevezéssel a fények városa volt az egyik kedvencem. 1992-ben, amikor egyetemi évfolyamtársakkal egy hónapos vonattúrán jártuk be az öreg kontinenst, jobban lenyűgözött, mint London vagy Róma, s azóta sem kellett nagyot csalódnom benne, bár angol és olasz „riválisai” feljöttek rá… A feleségem meg kifejezetten imádja, szóval elfogultnak kellene lennem.
Ehhez képest nem vagyok az, többek mellett az olimpián történtek miatt. Tudom, tudom, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a NOB kommunikációjában nem volt ennél jobb és nagyobb hatású esemény az újkori olimpizmus történetében, a megnyitó meztelen kövér kék embere, a fekáliás Szajnába kényszerített nyílt vízi úszók és triatlonosok, az elégtelen sportolói ellátás, az alacsony színvonalú szállás, a nem létező személyszállítás vagy a szinte ellehetetlenített újságírói munka mind-mind szóra sem érdemes kifogás. Ezekre pedig a cinizmus jegyében papagájként lehetett hajtogatni a varázsszavakat: takarékosság, kisebb karbonlábnyom, újrahasznosítás… Nem vitatom az érdemeket sem, a pénzügyi siker egyértelmű, a valóban páratlan szurkolói élmény is sokakat kárpótolt a nehézségek miatt, ám nagyon találónak éreztem Szöllősi György kollégám egyik helyszíni jegyzetének megállapítását: „A mi üzenetünk: örülünk, hogy itt vagy! (…) Párizs üzenete: örülj neki, hogy itt lehetsz.”
Ebbe a sorba tökéletesen beleillik a selejtes érmek ügye. Szerdán három magyar harmadik helyezett, Muhari Eszter párbajtőröző, Fojt Sára kajakos és Major Veronika sportlövő vehette át Gyulay Zsolt MOB-elnöktől az új medáliáját, mert a „régiek” tönkrementek. S nemcsak az övék, hanem az olimpiára és paralimpiára készített több mint ötezer érem közül rengeteg. Pedig milyen büszkék voltak rá a franciák, hogy van bennük egy darabka az Eiffel-toronyból, pontosabban a felújítása során keletkezett vashulladékból… Mégis, miképp történhet ilyesmi? Felelősségre vonták-e a gyártót, a szervezőbizottságot, bárkit? Költői kérdések, adekvát válasz nincs. Akkor legalább mi mondjuk ki a házigazdák és a NOB helyett, hogy ez nem ér(d)em, hanem szégyen.