Az örök fájdalom foglyai – Bobory Balázs jegyzete
Vasárnap, ahogy lefújták a magyar–ír meccset, meglehetősen zaklatott állapotban voltam, így indultam el egy randira, talán nem csoda, hogy én sem voltam túl sikeres…
Nagyon nehéz volt még a képernyő előtt is kezelni, ami történt, és csak halvány sejtéseink lehetnek, mit éreztek a pályán a játékosok, akiknek ráadásul a csalódás legkeserűbb pillanataiban, reális, összetett gondolatok nélkül oda kellett állniuk a szintén nehéz helyzetben lévő riporterek és újságírók elé. Így születtek meg Szoboszlai Dominik egyszavas válaszai a meccs utáni interjú során, amelyet most sokan flegmának tartanak, pedig egyértelműen a fájdalmat, a tehetetlenséget tükrözte az a néhány pillanat.
Ez a vereség sajnos végigkíséri játékosaink és a szakmai stáb tagjainak is az életét, főleg, ha ennek a generációnak is kimarad a világbajnoki szereplés, és sohasem sikerül elérni a 40 éve üldözött álmot. Mindenki más-más szemszögből emlékszik majd Caoimhin Kelleher felívelésére, a fejpárbajra, Troy Parrott leleményességére és berobbanására, a lepattanó labda kapuba segítésére. Dibusz Dénes húsz év múlva is elmereng azon, hogy ki kellett volna-e bármelyik pillanatban indulnia, Mocsi Attilának borzasztó perceket okoz majd, hogy berobbant mellőle a csatár, Marco Rossi pedig örök kétségek között marad, hogy jól cserélt-e, másként kellett volna-e csinálni valamit.
Két nappal a teljes reményvesztés után Szoboszlai Dominiknak el kellett mennie, hogy megnézze saját viaszszobrának felavatását, de biztos vagyok benne, hogy a háta közepére sem kívánta az eseményt, mert ilyenkor az ember szeretne eltűnni, gyászolni és nem valamit megünnepelni, ami egy kicsit az örökkévalóságnak szól. A válogatott csapatkapitányának hosszabban is válaszolnia kellett kérdésekre, és természetesen beszédesebb volt, egyszer-egyszer már mosolygott is, de nyilván nem így, ilyenkor szeretett volna „bevonulni” a világ leghíresebb panoptikumába. A hírek szerint a saját kérése volt, hogy ne a Liverpool, hanem a magyar válogatott mezében készítsék el a hasonmását, ez mindent elmond, mit gondol a nemzeti csapatról, mennyire lehet most összetörve, miért nem jött ki néhány összetett mondat a száján, miért lett kurta-furcsa az interjú.
A válogatott játékosai csak akkor nem lesznek az örök fájdalom foglyai, ha négy év múlva kijutnak a világbajnokságra.
Esküszöm, a sorsdöntő meccs utánra én sem szervezek magamnak randevút…
