Csak szív kell hozzá – Malonyai Péter jegyzete

ILYEN SEM VOLT MÉG – a megnyitó előtt nem csupán elkezdődik az olimpia, hanem még érdekelve is vagyunk az előjátékban.

Nem is akárkikkel, a kézilabdás lányokkal, akik éhgyomorra nehezen emészthető falatot kapnak. Az olimpiai és világbajnok és persze nem mellesleg házigazda franciákkal mérkőznek, a játékok első igazán jegyzett eseményeként (a futball és a hetes rögbi selejtezőjét, engedelmükkel, elengedem).

Az esélyeket inkább hagynám, reménynek nevezném, ami bennem van. Az a szívem vágya, hogy legyen valódi sportesemény a magyar–francia (is), értve rajta az izgalmat, a küzdelmet, a dramaturgiát, mindent, amit csak hozhat a játék.

Nézegetem, olvasgatom Golovin Vlagyimir kapitány a szövetség honlapjának szánt bejegyzéseit, ennek alapján minden rendben van. A lányok berendezkedtek, már látták a faluban a teniszben mindent tudó Rafael Nadalt, a tornában káprázatos Simone Bilest, az étteremben rácsodálkoztak a sürgés-forgásra, s persze annak rendje és módja szerint kivárták a sorukat.

A kapitány nem pihent, még akkor is elemzett, amikor lányai már az igazak álmát aludták, azért persze ő is nyugovóra tért, hat órára, azt mondja, ez neki elég.

Amikor edző lett, az volt minden vágya, hogy olimpiai bajnok csapata legyen, igaza van, a csúcsnál alább ne adjuk az álmainkban sem, mindenesetre a magyar válogatottal ott van a játékokon – ez is siker, ezt nem feledem, akármi lesz a torna vége.

Akármi persze ne legyen, de annyi mindenképpen, hogy ne maradjon keserűség se a lányokban, se bennünk a hazaérkezéskor, magyarán hozzák ki ebből a két hétből, ami benne van, s persze bennük. Hogy szűkítsem a kört, nem akarom azt érezni, amit a sydney-i olimpia (2000) után, amikor a lányok hatgólos előnyről vesztették el a döntőt, nem egészen negyedóra alatt. Rég volt, de igaz volt.

Azóta már eltelt több mint két évtized, s ugyebár az a jó a sportban, hogy ahány verseny, annyi remény. Ezen az esélyek nem változtatnak, csak szív kell hozzá, és persze némi elfogultság.

Első fellépőként tehát a női kézilabda-válogatott a zászlóvivőnk a párizsi olimpián, a klasszis kapus, Böde-Bíró Blanka duplán, hiszen a péntek esti megnyitón a cselgáncsozó Tóth Krisztiánnal ő vezeti fel a magyar küldöttséget.

Ha a zászló mosolyogva, vidáman lobog (képzavar, tudatos), azt jelenti, hogy...

De nem kezdem elölről.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!