A Nemzeti Sportban hirdettek a pártok

Senki sem vitatta 1926-ra fordulva, hogy válságban a magyar futball, főként az amatőr-profi vita, azaz leginkább az álamatőrizmus miatt. Nem mellesleg, a pénzügyi háttér sem volt stabil, a világháború utáni inflációt még nem heverte ki az ország, a korona kínlódott (1927. január elsejétől jött is az új pénz: 1 pengő = 12 500 korona).

Hogy pártokra oszlott a futball, nem volt újdonság, hiszen addig is voltak, csak éppen klikknek hívták őket. Most már nevet is adtak a gyereknek, ez azért pozitívum.

Elsőnek a Kibontakozási Párt szólalt meg, január végén. Programja középpontjában az amatőr-profi kérdés megoldása állt, benne „az életlehetőség megteremtése úgy az amatőr, mint a hivatásos futballsport számára”. Emellett feladat, hogy a hivatásos játékosok megbecsülése és elismerése bekerüljön a köztudatba. Cél volt még, hogy az MLSZ-en belül legyen autonóm profiszövetség, de a legfontosabb az álamatőrség lehetetlenné tétele.

A párt szószólója Malaky Mihály volt, az FTC egykori futballistája és a Ferencváros majdani igazgatója. Erős háttérnek számított még Ripka Ferenc Budapest főpolgármestere, aki magáévá tette a célokat és megígérte, hogy teljes mértékben kiveszi a részét a munkából. Ugyanakkor leszögezte, hogy ha a béke megvalósul, félreáll. Addig azonban számíthatnak rá, leginkább a vigalmi adó csökkentése, illetve eltörlése ügyében.

Az MLSZ azonnal lépett, a hivatalban lévőké volt a Szövetségi Párt. Első megnyilvánulásuk a tagadás volt, azt állították, hogy a Kibontakozási Párt programjában semmi új dolog nincs, csupán azokat a törekvéseket teszi magáévá, amelyeket az MLSZ és annak egyesületei már régóta szolgálnak.

Erre már a Nemzeti Sportnak is volt válasza, a lap vezércikkében ezt írta: „Rendben van, elfogadjuk, hogy az MLSz is ugyanazt akarja. De rögtön föl is tesszük a kérdést: ha ugyanazt akarja, akkor miért nem csinálta meg már régen? Vagy, ha helyesnek találta, akarta és mégsem csinálta meg, akkor ezzel végképpen bebizonyította a tehetetlenségét. Tehát, tűnjön el!”

A harmadik tömörülés az Amatőr Liga volt, amely tudván, hogy a mérleg nyelve lehet, ügyesen lavírozott a két nagy között, leginkább a saját érdekeire ügyelve. Ennek jele, hogy a kibontakozásiakkal tárgyalva ragaszkodtak ahhoz, „az amatőr eszme védelme szerepeljen mindenütt előtérben”. Nem csatlakoztak ugyan a párthoz, „de a labdarúgás szanálásának munkáját a legteljesebb szimpátiával nézik és az egyesületek vezető emberei abban készek megfelelő garanciák mellett részt is venni”.

A Kibontakozási Párt február 17-én bontott zászlót hivatalosan, beiktatták védnökként Ripka Ferencet. A Nemzeti Sport szerint ez „kétségkívül nyugodtabb hangulatot teremtett labdarúgó-társadalmunkban, és ha békéről még nem is beszélhetünk, mindenesetre olyan a légkör, hogy legalább a békéről való tárgyalások lehetségesek”. Olyannyira, hogy pártközi bizottság alakult azzal a reménnyel, hogy a testület megtalálja a kivezető utat. A Kibontakozási Párt Malaky Mihály vezetésével kezdett a tárgyalásokhoz, a szövetségieknél Fodor Henrik, Szigeti Imre és Langfelder Ferenc vitte a prímet (ahogy később a Hungária, a Ferencváros és az Újpest profijainál is), az amatőrök Hajós Alfrédban, lapunk főszerkesztőjében, Vadas Gyulában és munkatársában, Mamusich Mihályban bíztak.

Ahogy az már lenni szokott mifelénk, alighogy megnevezték magukat az érdekelt felek, máris szájról-szájra járt azoknak a listája, akik márciusban kimaradnak az MLSz elnökségéből. Az alelnök Bíró Dezsőt emlegették a leggyakrabban, mondván, őt a hatóságokkal szemben tanúsított kíméletlen és a jóízlés határán járó modoráért akarják háttérbe szorítani, mert, „amikor olyan nagy szükség van a felső fórumok jóindulatára, nem lehet a Bíró-féle demagógia hendikepjét az MLSz nyakába akasztani”. Bíró egyébként szociáldemokrata politikus volt, a Népszava kiadóhivatalát vezette. A másik, akitől szabadulni akartak Csányi József elnök volt, aki az amatőrizmus egyedüliségéért küzdő, s ezért reménytelen helyzetben lévő, a párizsi olimpiai kudarcért (Egyiptom: 0:3) felelősséget vállaló Shvoy Kálmánt váltotta poszton.

A pártközi tömörülés néhány ügyben megegyezésre jutott. Például abban, hogy az amatőröknél megszüntetendő a forgalmi és a vigalmi adó. Az előbbit a jegyárak és az esetleges más bevételek, az utóbbit a „szórakoztató jellegű események” után vetették ki, ide sorolták a futballmeccseket is. A profiknál a javaslat szerint „egy-két próbaévre minimális mértékre (6-8 százalékra) kell leszállítani a vigalmi adó kulcsát, esetleg méltányos összegben kell átalányozni”. Rögzítettek egy amatőr-profi kódexet is, ami azzal indult, hogy egy professzionista csapat legalább hét fizetett és legföljebb négy amatőr játékossal állhat ki. Nem bíztak ugyanis abban, hogy lesz elegendő pénzük a kluboknak teljes profi keretre (lett). A legfontosabb az volt, hogy „a szétválasztáskor mindenki amatőrnek tekintetik”, s hogy egy profi csak két év elteltével lehet újra amatőr, de akkor is úgy, ha az amatőrzsűri igazolja.

A legmakacsabb az MLSZ volt, Szövetségi Pártként ragaszkodott a meglévő szereposztáshoz. „Ha nem végeznek gyökeres átalakítást az MLSz elnökségében, akkor jogosan kelhet fel az a gyanú, hogy itt csak a cégtáblát mázolták át” – írta a Nemzeti Sport, a Kibontakozási Párt nevét elhallgató prominense pedig így beszélt: „Az egész kibontakozásnak szinte magától értetődő programpontja volt, hogy azok a vezetők, akik egyrészt a mai zsákutcába vitték a magyar futballt és lehunyt szemekkel nézték a szabályok nyílt áthágását, másrészt viselkedésükkel, zabolátlan tónusukkal és gyűlölködésükkel nagyrészt okozói voltak annak, hogy az MLSz ma olyan széles körökben népszerűtlen, ezek vonuljanak félre és adják át helyüket”.

A kibontakozásiak mindvégig egy koalíciós, tehát mindhárom párt által elfogadott listát szorgalmaztak, amelynek alapján a közgyűlés megválasztja az MLSZ vezéreit. Szinte naponta változott a helyzet, a szövetségieknél szerepet vállaló Szigeti Imre azzal fenyegetőzött, hogy az FTC-vel együtt kiválik a pártból, a klub tekintélyével magával rántva még jónéhány egyletet. Ezt a szándékát később tagadta, viszont bejelentette, ha nincs közös lista, választási harc jön, akkor az FTC semminemű tisztséget a szövetségben nem vállal. A kibontakozásiak és az amatőrök végül a szövetségiek mellőzésével létrehoztak egy úgynevezett békelistát, amely a Nemzeti Sport szerint „annyira méltányos, hogy szinte érthetetlen, miért nem járult hozzá ehhez a Szövetségi Párt”.

A helyzet napról, napra változott, jellemző, hogy a közgyűlés hetében a Kibontakozási Párt és az Amatőr Liga két közös hirdetésben igyekezett elérni, hogy a közgyűlés ne legyen szavazatképtelen. „Futballegyletek! A szombati MLSZ közgyűlésen a magyar futball jövője felett fogtok dönteni a szavazatotokkal” – volt az egyik, a „Vidék! Az MLSZ közgyűlésén a vidék sorsa fog eldőlni. Jöjjetek fel és szavazzatok mindnyájan a politikától és gyűlölködéstől mentes békelistára!” – ez a másik.

Aztán a közgyűlésen csak néhány kisegyleti képviselő zavarta meg a rendet (üres papírdarabokkal „szavaztak”), a békelista győzedelmeskedett (Csányi és Bíró nem jutott tisztséghez). Ripka Ferenc díszelnök lett, majd a népjóléti államtitkár „Dréhr Imrét 171 szóval egyhangúlag a Szövetség elnökévé választották”. A közgyűlés háromtagú küldöttséget – Malaky, Mamusich dr., Fodor dr. – menesztett az új elnökért, aki jött, és így kezdte: „Ápolni kívánom a jó viszonyt a fölöttes hatóságokkal és a társszövetséggel egyaránt. Ma a sport egyetlenegy ága sem luxus, szórakozás többé, ma a sportnak fontos nemzeti hivatása van.”

És nem volt megállás. Július 27-én 23 egyesülettel megalakult a Magyar Professzionista Labdarúgók Szövetsége (az első jelentkező az Erzsébeti TC volt, a 23. a Terézvárosi TC), szeptember 5-én pedig 10 csapattal elindult az első profibajnokság. „Az őszbe szakadt nyár e gyönyörű vasárnapján, e sikerült kezdetnél azonban arról sem feledkezzünk meg, hogy az átalakulás útja göröngyös és meredek és hogy az útján még lesz sok nyesegetni való” – így a Nemzeti Sport köszöntője.

Azóta is nyesegetünk.