Népsport: „Mint a búzakalász a szélben estek egymásra”

Derült, napsütéses szombati napra ébredtek a helybéliek 1946. március 9-én a Lancashire megyei Boltonban, ahol a Bolton Wanderers a Stoke Cityvel találkozott az FA-kupa 6. fordulójának visszavágóján. Az egy héttel korábbi első felvonáson a Bolton 2:0-s győzelmet aratott Stoke-on-Trentben, a Wanderers híveinek így minden okuk megvolt arra, hogy bizakodva tekintsenek a párharc második, hazai összecsapása elé.

Tódult is a tömeg a Burnden Parkba, becslések szerint a nézők száma meghaladhatta a 85 ezret. De alsó hangon is nyolcvankétezren voltak. Tizenötezerrel többen a hivatalos befogadóképességnél.

A felfokozott érdeklődést nem csupán a továbbjutás karnyújtásnyira lévő közelsége váltotta ki a boltoniakból. Hanem először is az a tény, hogy az 1945–1946-os volt az első rendes (értsd: nem háborús) labdarúgóidény Angliában az 1939–1940-es, félbeszakított évad után, tehát az élet végre visszatért a régi kerékvágásba. Másodszor: az FA-kupában már a négy közé jutás volt a tét; a szóban forgó kiírásában fordult elő először és eddig utoljára, hogy a csapatok oda-visszavágós rendszerben mérkőztek meg egymással a hatodik körig bezárólag (amire azért volt szükség, hogy többletbevételhez jussanak, mivel az első és másodosztályt is magában foglaló Football League küzdelmei csak 1946 őszén folytatódtak). Harmadszor: a boltoniak élőben csodálhatták meg az ellenfél jobbszélsőjét, Stanley Matthewst, a „Varázslót”, aki valóságos intézménnyé vált Stoke-ban pályafutása első másfél évtizedében.

Tehát a Burnden Park, annak is a Railway End nevű lelátórésze – e mögött már a vasúti sínek húzódtak. Ide zsúfolódott össze a kelleténél jóval több ember, mivel a tribün egy bizonyos részét a háború után az Ellátási Minisztérium lefoglalta, és ekkor még nem adta vissza polgári használatra. Ráadásul egy másik tribünrész forgókapui évek óta nem működtek, ami szintén a Railway End felé gravitálta a tömeget.

A Railway End a boltoni stadion tető nélküli állóhelyrésze volt, ahol a feltételek meglehetősen kezdetlegesek voltak. Földtöltés, a szintek, sorok betonlépcsőkből kialakítva, a lelátó alján és oldalán fakerítés, a lépcsőn vaskorlátok erdeje, a kényelmet biztosítandó (a szurkolók erre támaszkodhattak). Húsz perccel a mérkőzés kezdete előtt (14.40) a Railway End olyannyira túlzsúfolttá vált, hogy a rendezők úgy döntöttek: lezárják a hozzá tartozó forgókapukat. Csakhogy többeket ez nem tartott vissza, miután átkeltek a síneken, átmásztak a forgókapukon, és egy bezárt kaput is kinyitottak, majd bementek rajta – máris a nézőtéren voltak. Egyes beszámolók szerint a stadionkaput nem kívülről törték fel, hanem belülről, méghozzá egy apa tette, hogy a fiával kijusson a tömegből.

A Railway End életveszélyessé vált, de voltak, akik szerencsésen megúszták; ki a pálya szélén, ki a parkolóban kötött ki attól függően, melyik végén volt a lelátónak, és hova sodródott a tolongásban. A meccset röviddel a kezdő sípszó után félbe kellett szakítani, hogy kitessékeljék a pályára zúduló nézőket – két nagy korlát ledőlt, minek nyomán a tömeg előre zuhant, maga alá temetve az előtte állókat. A mérkőzés folytatódott, de kisvártatva már újra állt a játék, ugyanis egy helyi rendőrtiszt bement a pályára, hogy tájékoztassa George Dutton játékvezetőt a nézőtéri halálos balesetről. Dutton erre magához hívatta a két csapatkapitányt, Harry Hubbickot (Bolton) és Neil Franklint (Stoke), elmondta nekik, mi történt, majd a két csapat játékosai elhagyták a pályát.

Hogy kevesebb mint fél óra múlva visszatérjenek, és folytassák a játékot… Miközben az oldalvonal mentén holttestek hevertek kabátba takarva. (A meccs 0:0-val ért véget, vagyis a Bolton jutott tovább, az elődöntőben aztán 2:0-ra kikapott a Charltontól, amely 4:1-re elbukta a finálét a Derbyvel szemben.) Matthews – aki mindhárom FA-kupa-döntős fellépését a következő klubja, a Blackpool színeiben jegyezte – később elmondta, hogy rosszul érezte magát, amiért a játék folytatódhatott, s utána napokig nem tudta ezen túltenni magát, az edzéseket is kihagyta.

A BBC a hetvenedik évfordulón, 2016-ban felkereste a tragédia egyik túlélőjét, a 101 éves Phyllis Robbot. „Emlékszem, hogy ledőltek a korlátok, és mindenki letódult a nézőtérről. Nem féltem a tumultustól, jobban aggódtam az apám miatt, aki még mindig a földön volt” – emlékezett vissza a matróna, aki a tömeg tetején (!) lelt menedékre, miután az emberek a válluk fölé emelték, amiről fénykép is készült.

Simon Marland, a Bolton Wanderers titkára és történésze amondó, a tragédiát sohasem szabad elfelejteni. „Akkoriban nem volt mód arra, hogy közöljék a stadionban lévőkkel, mi történt. A nézők körülbelül nyolcvan százaléka ezért azt hihette, hogy valaki elájult. A játékvezető a rendőrséggel együttműködve azt a döntést hozta, hogy folytatják a mérkőzést. Így látták a legbiztonságosabbnak a helyzet kezelését. Persze ott voltak a halottak, és azok is, akik tudtak róluk… Ne feledjük azonban, ez közvetlenül a háború után történt, és az emberek, nem jó szó az immunitás, de hozzá voltak szokva a halálhoz, mert sok család elvesztette valamelyik hozzátartozóját a háborúban.”

A korabeli magyar nyelvű lapok is beszámoltak a szomorú eseményről, némelyikük – meglepő vagy sem – egész pontos képet festett róla. Szabad Szó (Marosvásárhely): „Súlyos tömegszerencsétlenség történt Bolton városában egy labdarúgó-mérkőzésen. A Bolton Wanderers–Stoke City angol kupamérkőzés jegyei már hetekkel ezelőtt elfogytak. A pályára csak 70 ezer ember fért be, 15 ezren kívül rekedtek. A mérkőzés megkezdése után a kint szorultak megostromolták a pályát, áttörték az egyik kerítést, s behatoltak a nézőtérre. Olyan hatalmas nyomást fejtettek ki, hogy az előttük állók, mint a búzakalász a szélben, estek egymásra. A szerencsétlenségnek 33 halottja és több mint 500 sebesültje van. A boltoni mérkőzést a katasztrófa után tovább folytatták (…)”

A szintén romániai Világosság úgy értesült, hogy „a tömeg megrohamozta a bejáratokat, és az állóhelyi lelátóra rohant fel, amelynek gerendái a túlterheléstől hatalmas robajjal összeomlottak, és rádűltek a pályát elválasztó vasrácsokra. A lelátó és a vaskorlát összeroppanása következtében több ezer néző került a romok alá.” A budapesti Kis Újság rövid időn belül egy másik esetről is hírt adott a boltonit követően: „Vasárnap hasonló szerencsétlenség történt Dublinben, ahol a labdarúgópályán a tribün fala a mérkőzés alatt beomlott. Szerencsére azonban csak néhány sebesülés történt, amelyek közül mindössze három-négy volt súlyosabb.”

Ibrox Park, Heysel, Hillsborough

A legnagyobb európai stadionkatasztrófák sorba szedésekor megállapíthatjuk: a tragédiát kiváltó okok között éppúgy fellelhető a lelátói erőszak, mint a túlzsúfoltság, a pánik, a létesítmény elavultsága vagy éppen az emberi felelőtlenség. 1902-ben huszonöten haltak meg, amikor a Skócia–Anglia válogatott meccsen a 20 ezer néző súlya alatt összedőlt a nyugati lelátó 12 méter magas faszerkezete az Ibrox Parkban. Ugyanitt 1971. január 2-án 66 Rangers-szurkolót tapostak agyon a már távozó, de aztán hirtelen visszaforduló szurkolótársak a Rangers egyenlítő gólja utáni tolongásban az Old Firmön. 1982-ben – a hivatalos vizsgálat szerint – hatvanhatan haltak meg a Szpartak Moszkva–Haarlem UEFA-kupa-meccsen a Luzsnyiki Stadion jeges, havas tribünjén zajló tumultusban. (A nemzetközi sajtóban máig felbukkan az az adat, hogy több mint 300 halálos áldozata volt a tragédiának.) 1985-ben előbb Bradfordban (tűz, 56 halott), majd a Liverpool–Juventus BEK-döntőnek otthont adó brüsszeli Heysel Stadionban (verekedés, 39) történt tömeges halálos tragédia. Négy évvel később a sheffieldi Hillsborough Stadion egyik szektorában tapostak agyon, préseltek a kerítéshez 96 embert. 1992-ben tizenöt perccel a Bastia–OM Francia Kupa-elődöntő kezdete előtt összeroskadt a Furiani Stadion mobil fémlelátója; tizennyolcan meghaltak.