Népsport: a futballvilág önjelölt Napóleonja

„Legyen a zsebünkben a nap!” – hangzik Silvio Berlusconi életmottónak vehető mondása, amelyből sokan a 2023-ban, 86 évesen elhunyt politikus-médiacézár-sportvezető örökké derűlátó és mindig nagyban gondolkodó szemléletét vélik kiolvasni. Az Olaszország miniszterelnöki tisztségét három időszakban (1994–1995, 2001–2006, 2008–2011) is betöltő, botrányokkal kísért életű, szélsőséges megítélésű, extravagáns közszereplő világának fény- és árnyoldalait érzékletesen mutatja be az Oscar-díjas Paolo Sorrentino rendező Loro (magyarul Silvio és a többiek) című játékfilmje, amelynek 2018-as kritikájában írtuk: „A politikai opportunizmus, a slepp elvtelen dörgölőzése nem ismer határt, a valóság pedig igény szerint hajlítható. Ahogyan a filmbeli Berlusconi gondosan magyarázza unokájának, hogy »a látszat csak a középszerűeket csalja meg«, hiába tűnt úgy, igazából nem lépett kakába, a talaj sajátos szerkezete téveszthette meg gyermeki tekintetét, úgy a valós életben, a Milan elnökeként sem esett a középszerűség hibájába.”

Mondhatnánk úgy is, hogy a zsebében hordozott nap színre lépésének napjától, 1986. február 20-tól kezdve fényt hozott a sötét gazdasági helyzetben lévő klub életébe. És amikor 2008-ban lazán kijelentette, hogy ő minden idők legsikeresebb klubvezetője, a látszat valóban megcsalta a középszerűeket, akik a matematika ósdi szabályai alapján úgy számoltak, ekkor a trófeákat nézve éppen 29–26-ra vezetett vele szemben a Real Madrid legendás elnöke, Santiago Bernabéu. Végül csak egyenlített a középosztálybeli milánói családban nevelkedett, ifjúkorában tehetséges basszusgitáros-énekesnek induló üzletember, 29-re bővítve a serleggyűjteményét: nyolc olasz bajnoki cím (1988, 1992, 1993, 1994, 1996, 1999, 2004, 2011), egy Olasz Kupa (2003), hét Olasz Szuperkupa-győzelem (1988, 1992, 1993, 1994, 2004, 2011, 2016), öt Bajnokcsapatok Európa-kupája/Bajnokok Ligája-elsőség (1989, 1990, 1994, 2003, 2007), öt európai Szuperkupa (1989, 1990, 1994, 2003, 2007), két Világkupa (1989, 1990) és egy klubvilágbajnoki diadal (2007) állt a dicsőséglistáján, amikor 2017-ben eladta a klubot a kínai érdekeltségű Rossoneri Sport Investment Luxembourg cégnek 740 millió euróért. Nem mellesleg több mint százszorosáért annak az összegnek (az akkori euróárfolyamon 700 ezer eurónak), amelyért harmincegy évvel korábban megvette, elfoglalva a klubelnöki székben Giuseppe Farina helyét. Volt, aki annak idején a vételárat is drágállotta, nekik szólt Berlusconi örökbecsűje: „A Milan nekem a szívügyem. Sok pénzt visz, de a világ legszebb női is sokba kerülnek.”

Legendás csapatok formálódtak a klubtulajdonos pénzéből bőven „megszénázott” istállóban. Az Arrigo Sacchi edző vezetésével az 1980-as évek végén épült ki az első, kétszeres BEK-győztes nagy generáció, olyan nevekkel, mint Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard, Franco Baresi vagy Paolo Maldini. Ennek folytatása volt az 1990-es évek álomtársasága Fabio Capellóval a kispadon – és a Barcelona ellen 4–0-ra megnyert BL-döntő örömével a milánói szívekben. Micsoda kezdő tizenegy futott ki a pályára Athénban! Rossi – Tassotti, Galli, Maldini, Panucci – Boban, Albertini, Desailly, Donadoni – Szavicsevics, Massaro… Az évtized végén Alberto Zaccheroni tréneri közreműködésével is „leesett” még egy Serie A-cím, a következő aranykorszak azonban már Carlo Ancelotti nevéhez és a 2000-es évekhez fűződik, egyebek mellett két BL-győzelemmel ékesítve. A 2003-as, Juventus elleni volt talán minden idők legunalmasabb BL-döntője, a 2007-es, Liverpool elleni 2–1-es siker azonban igen emlékezetes marad, már csak azért is, mert a csapat aznap méltó módon vágott vissza angol ellenfelének a 2005-ös, 3–0-ról elbukott fináléért. A sporttörténelmi hitelesség és a nosztalgiázni vágyók kedvéért megint csak következzen a kezdő csapat: Dida – Oddo, Nesta, Maldini, Jankulovski – Gattuso, Pirlo, Ambrosini, Seedorf – Kaká, F. Inzaghi.

„Mindenki Sacchi, Zaccheroni és Ancelotti csapatáról beszél, megfeledkezve arról, hogy ez valójában Berlusconi Milanja” – igyekezett igazságot szolgáltatni magának a figyelmen kívül hagyott kulcsember. Akit persze sohasem lehetett figyelmen kívül hagyni, erről hangzatos kijelentéseivel a leginkább ő maga gondoskodott. 

„A szurkolók és a világ előtt is nagy felelősség, hogy mi lettünk Olaszország leghíresebb nevezetessége a pizza és a maffia után” – árazta be egyesületét az 1990-es évek derekán. A római pápánál tett látogatása során merész párhuzamra ragadtatta magát: „Őszentsége, hadd mondjam el, hogy az ön hivatását az AC Milanéhoz tudnám hasonlítani. Mindketten sokat utazunk, hogy győztes eszmét vigyünk a világba.”

Politikai és futballvezetői tevékenysége időről időre egybeért. A mozgalmas magánéleti fordulatai nyomán négyszer házasodó Gerhard Schröder német kancellárnak vetette oda egy 2003-as brüsszeli uniós csúcstalálkozón: „Beszéljünk hát a futballról és a nőkről! Gerhard, kezded?” A 2007-es választási kampány során pedig Milan-vezetői lehetőségeit is kihasználva dobta be az adut: „Négy ígéretet teszek. Először: Silvio sohasem adja fel. Másodszor: Silvio hazazavarja Romano Prodit. Harmadszor: Silvio megvédi az országot a kommunistáktól. Negyedszer: Silvio megveszi Ronaldinhót.”

Az olasz lapok élcelődéseinek visszatérő témát adott, hogy a Milan mindenkori edzője nem is annyira burkoltan a főnök elvárásait teljesíti; a presidente nem volt szégyellős, ha közölni akarta szakmai óhajait beosztottjával. Ancelotti egycsatáros karácsonyfa-hadrendjére is megvolt a válasza… „Írásba adom: hétfőtől a Milannak legalább két csatárral kell felállnia. Ez nem kérés, hanem parancs.”

Harminc évvel az után, hogy 1986-ban Agusta 109 típusú magánhelikopterével először leszállt a Milan edzőpályájára, hosszú interjút adott Berlusconi a La Gazzetta dello Sportnak. Itt az ünnepi apropóhoz illő, lírai hangot ütött meg a klubelnök: „A Milan története a nagy bajnokoké, akik teljesítették a szurkolók álmát, engem is közéjük értve. Mindig is személyes figyelemmel és tisztelettel fordultam a játékosaim felé. De ha meg kellene neveznem az igazi kedvencemet, Marco van Bastent választanám, a szépség jelképét, ahogy én értem a fogalmat. Felejthetetlen főszereplő, aki betölthetetlen űrt hagyott maga után sérülésével és fájdalmasan korai távozásával.”

A beszélgetés során a lap feldobta a magas labdát, megkérdezte az alanyt, egytől tízig terjedő skálán hányasra értékelné az eltelt három évtizedet. Így hangzott a klubvezér válasza: „Azzal az elhatározással vágtunk bele, hogy teljesítsünk tízes szinten. Ha visszanézek az elmúlt harminc évre, azt mondanám, hogy simán megadom a tízest, dicsérettel. Harminc varázslatos év volt. Több trófeát hódítottunk el, mint bármely más csapat. Megnyertünk 363 millió szimpatizánst a világon. És mindenekelőtt: a Milan szenvedélyes szeretete megtérült, hiszen amit átéltünk, megtöltötte szívünket boldogsággal.”

Ami saját érdemeit illeti, Berlusconinak sohasem volt kétsége született zsenialitásáról. Kopaszságát azzal magyarázta, hogy hatalmas agya kilökte a haját, történelmi összevetésben pedig így értékelte szerepét: „Csak Napóleon vitte többre, mint én. Én viszont magasabb vagyok nála.”

Ráadásul huszonkilenccel több futballtrófeát nyert…