Nyolcvanéves lett Roberto Rivellino, a brazil aranykor lelke
Az iserniai Macchiagodenából származó olasz bevándorlók gyermekeként 1946-ban született Sao Paulóban. A munkásosztályból érkező Rivellino már fiatalon szembesült a fegyelem és a kemény munka jelentőségével, ám ehhez nála természetes tehetség és ösztönös játékintelligencia is társult. Bal lába hamar legendássá vált: lövéseinek ereje és pontossága életveszélyes fegyvert jelentett, míg cselei – különösen az általa tökéletesített elástico (avagy flip-flap), a labdát előbb külsővel balra, majd azonnal jobbra elhúzó „gumicsel” (modern alkalmazója néhány szintén nem ügyetlen honfitárs: Ronaldo és Ronaldinho) – új dimenziót adtak a kreatív támadófutballnak.
Majdnem egy évtizeden volt a Corinthians vezére, még akkor is, amikor a klub Brazíliában nem halmozta a trófeákat. Rivellino azonban hűsége és karizmája miatt ikonikus figurává vált a szurkolók körében. Később a Fluminensét tapasztalatával és eleganciájával már címekhez segítette, majd pályafutása végén a szaúdi Al-Hilalban futballozott, amolyan úttörőként, ha az arab világ mai megélhetési futballistáira gondolunk.
 Született: 1946. január 1., Sao Paulo |
A válogatottban már 1965-ben bemutatkozott, de három évbe telt, amíg állandósítani tudta a helyét, és Mario Zagallo kapitánysága alatt vált kirobbanthatlanná a selecaóból, annak is a bal oldaláról. Az 1966-os világbajnokság portugálok és magyarok elleni kudarca, a gyors kiesés után a kétszeres címvédőként bukó brazilok Pelé köré új csapatot építettek, és ebben már a 24 éves Rivellinónak is vezérszerep jutott. Az érési folyamat vége a futballtörténelem talán legnagyobb válogatottja lett. Az 1970-es mexikói világbajnokságon Pelével, Jairzinhóval, Tostaóval és Gérsonnal olyan támadósort alkotott, amely máig etalonnak számít.
Roberto Rivellino egyszerre volt művész és harcos, egy bajnokin az elépöckölt kezdőrúgásból szerzett gólt, a valaha volt egyik leggyorsabbat, miután észrevette, hogy az ellenfél kapusa térdel, mert még nem végzett a mérkőzés előtti imájával… Bár technikája világszínvonalú volt, nem riadt vissza a kőkemény fizikai párharcoktól sem. Halálos pontosságú szabadrúgásai, irtózatos ballábas bombái rendszeresen döntöttek el mérkőzéseket. Az 1970-es vb-n kulcsszerepet osztott rá Zagallo, Csehszlovákia ellen a csoportban, később a Peru elleni negyed- és az Uruguay elleni elődöntőben is gólt szerzett, folyamatos kreatív jelenléte nélkül Brazília támadójátéka nem lett volna ilyen ellenállhatatlan.
A világbajnoki cím nemcsak pályafutása csúcspontja volt, hanem személyes elégtétel is. Azok közé a játékosok közé tartozott, akik az 1966-os összeomlás után be akarták bizonyítani, hogy a brazil futball nem csupán szép, hanem egyben győztes is lehet. Az 1970-es válogatott játékát több mint fél évszázad elteltével is gyakran nevezik „tökéletes futballnak”, és a mexikói gálaelőadásban Rivellinóé volt az egyik főszerep. „Az igazság az, hogy amikor elindultunk Mexikóba, senki sem hitte, hogy esélyünk lenne. Az 1966-os világbajnokság csalódást keltő volt számunkra, ráadásul rendkívül erős csoportba kerültünk: a címvédő Angliával, valamint Csehszlovákiával és Romániával, amelyek igazi sötét lovak voltak. Természetesen ott volt Pelé és még néhány kiváló játékos, de hogy valóban jó csapat leszünk-e? Senki sem tudta biztosan, mi fog történni” – mondta utóbb egy interjúban a tornáról.
Jellegzetes bajuszáról, szigorú tekintetéről és szenvedélyes gesztusairól bárki könnyen beazonosíthatta, egy nemzedék ikonja lett Brazíliában, aki Pelé visszavonulása után a válogatottban is megörökölte a legendás 10-es mezszámot. („Sohasem játszottam még ennyire pozitív, optimista emberrel. A hozzáállása lenyűgöző volt. Nap mint nap önbizalmat adott nekünk, amire hatalmas szükségünk volt” – mondta Rivellino honfitársáról, a futballtörténelem egyetlen háromszoros világbajnokáról.)
Az 1974-es világbajnokságon hiába lőtt három nagy gólt (ebből az NDK ellenit a sorfalba álló és elugró csapattárs helyén, előtte ilyet nem nagyon látott a világ!), a totális futballt játszó Cruyff-féle hollandok mögött csak bronzmeccsig jutott a seleceao, ráadásul még azt is elbukta a lengyelek ellen. A brazil klasszis a futball akkori elszigeteltségével, a ma már nehezen értelmezhető információhiánnyal magyarázta a Hollandia elleni 1974-es vereséget: „Szinte semmit sem tudtunk a holland csapatról, még Cruyff nevét sem ismertük igazán. Amikor először láttam őket játszani Uruguay ellen, teljesen lenyűgöztek. Hihetetlenek voltak. A hollandok rabul ejtették az egész világot. Forradalmasították a futballt, és a hatásuk ma is érezhető. Azt hittem, ők nyerik meg a világbajnokságot, de a németek is nagyszerű csapatot alkottak, rengeteg klasszis játékossal.”
Négy évvel később, 32 évesen csapatkapitányként érkezett meg karrierje harmadik, egyben utolsó vb-jére, ott viszont összeveszett Cláudio Coutinho kapitánnyal, és a kapus Leaóra került a karszalag. Rivellino négy egymást követő mérkőzésen csak a kispadon ült, mindössze a lengyelek elleni utolsó középdöntős összecsapáson (3–1) és az Olaszország elleni bronzmeccsen (2–1) tért vissza a pályára – csereként. Ez utóbbi volt a 92., egyben utolsó fellépése a selecaóban. (Az 1978-ban minden létező eszközzel támogatott házigazda argentinoknál – akik csak jobb gólkülönbségükkel előzték meg Brazíliát a középdöntőben – ekkor még nem játszott a szintén ballábas ifjú Diego Maradona, aki az egyik példaképének tartotta Rivellinót.)
Nem volt a legcsendesebb figura, pályán belül és kívül is rendszeresen szót emelt az igazságtalanságok ellen. Ezt a tulajdonságát hasznosíthatta visszavonulása után is, amikor szakkommentátorként, nagykövetként és elemzőként dolgozott (volt edző is: 1994-ben a japán J. League-ben a Shimizu S-Pulse csapatnál), rendszeresen kikérték a véleményét a brazil futball aktuális kérdéseiről. Mindig komolyan vették, mert tudták, hogy nem beszél a levegőbe. A 2014-es, hazájában megrendezett világbajnoksággal kapcsolatban például élesen bírálta a manausi Arena da Amazonia stadion felvételét a helyszínek közé, mondván: „Abszurd Manausban játszani. Abban a pillanatban elkezdesz izzadni, amikor kilépsz az öltözőből…”
Márpedig Roberto Rivellino világéletében úgy volt vele: jobb, ha csak az ellenfelek izzadnak.
Barkóczi Benedeknek el kell hagynia Brazíliát
