Kicsi, ami nincs – 60 éves az 1994-es világbajnokság hőse, Romário

Hol is kezdjem…
Huszonnégy éve nyert legutóbb világbajnokságot (ötödik alkalommal) a brazil labdarúgó-válogatott, azóta egy nyamvadt érmet sem szerzett, még hazai környezetben sem. Most éppen Carlo Ancelotti, a klubedzőként ötszörös Bajnokok Ligája-győztes olasz szakember próbálkozik Brazília aszályos időszakának lezárásával, életében először szövetségi kapitányként. Szurkolok neki, de nem fogadnék rá, kivételes klasszisok kellenének hozzá ugyanis.
Volt már olyan, hogy két brazil vb-arany között huszonnégy év telt el (ez a csúcs), az 1970-ben megnyert harmadikat az 1994-es negyedik követte, a köztes időszakban az én szememben minden idők legjobb futballcsapata, a többek között Júnior, Sócrates, Falcao, Zico, Éder fémjelezte 1982-es selecao sem tudott a csúcsra érni.
Aztán elérkezett 1994. Pontosabban 1993.
Akkoriban még két csoportban zajlott a dél-amerikai vb-selejtező, s 1993 szeptemberében, az utolsó fordulóban Uruguayt fogadta Brazília, nyerni kellett a biztos kijutás érdekében. Óriási nyomás nehezedett Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitányra, úgyhogy muszáj volt meglépnie azt, amit alapvetően nem akart: behívni a megzabolázhatatlan Romáriót.
Az apró termete, 167 centiméteres magassága miatt Kicsinek (Baixinho) becézett, akkor 27 esztendős világklasszis csatár jött, látott és győzött, a riói Maracana százezer nézője előtt egy-egy fejessel, illetve a labdát a kapus mellett eltolós megoldással 2–0-ra megnyerte csapatának a mérkőzést, Brazília kijutott az amerikai világbajnokságra.
Ezen az egy találkozón szerepelt az 1994-es vb-selejtezőben. Parreira ugyanis nem tűrte a fegyelmezetlenséget maga körül, azt meg pláne nem, ha legjobbjai közül valaki csak úgy lemondja a válogatott fellépést, mint például a Kicsi, aki nem volt hajlandó felkészülési mérkőzésre (a németek ellenire) pazarolnia idejét – úgyhogy az utolsó fordulóig nélküle jutott el a selecao. Azt mindenesetre ő és a kapitány is tudta, az Uruguay elleni hősköltemény után kit nem szabad otthon hagyni 1994 nyarán.
„Ha nem nyerjük meg, az egyedül az én hibám lesz, én leszek érte a felelős, engem támadjatok” – vállalt jelentős kockázatot a brazil újságírók előtt tett kijelentésével a világbajnokságot megelőzően, aztán aranyéremig repítette a csapatot, a Puhl Sándor vezette, olaszok ellen döntő (0–0) tizenegyespárbajában védhetetlenül lőtt a kapu jobb oldalába.
Öt gólt szerzett a tornán kivételes technikai tudását csillogtatva, a svédek elleni csoportmeccsen (ezt is Puhl Sándor vezette) tizenhat méterről lőtt bokából a bal sarokba, a hollandok negyeddöntős legyőzése alkalmával meg mindkét lába a levegőben volt, úgy továbbította a labdát dropból a kapuba.
Egy szó, mint száz, az 1990-es vb idején sérüléssel bajlódó, csak a Skócia elleni csoportmeccsen (1–0) pályára lépő Kicsi 1994-ben világbajnok lett, s jó néhány emlékezetes sztorija közül ekkor következett az egyik.

Önkényesen egy hónap szabadságot vett ki a vb után, utolsóként érkezett vissza akkori klubcsapatához, Johan Cruyff Barcelonájához, ahol a többiek már várták… Így emlékezett vissza a fogadtatásra:
„Az öltözőben ült többek között Bakero, Begiristáin, Sztojcskov, Hagi és Ronald Koeman, azt hittem, pizzázás lesz vagy valami ilyesmi. Elkezdtek duruzsolni, nyomták a sok marhaságot, hagytam, hadd pocskondiázzanak, majd amikor végre reagálhattam, kiosztottam őket: ti mind vesztesek vagytok, hiszen semmit sem értetek el a világbajnokságon, Koeman, titeket ráadásul én ejtettelek ki (a történeti hűség kedvéért: a győztes gólt Branco lőtte szabadrúgásból – a szerk.), mindannyian a vert mezőnyben végeztetek! Amikor benyitottam, gondoltam, azért vagytok itt, hogy gratuláljatok a világbajnoknak. Menjetek a p…ba!”
Bakeróék persze panaszkodtak Cruyffnál a különutas brazil magatartása miatt, mire a legendás holland csak annyit mondott: „Majd beszélek vele, még ha sok értelmét nem is látom.”
A sors aztán lesújtott, többé nem szerepelt világbajnokságon, összesen nyolc mérkőzés jutott neki pályafutása során. 1998-ban makacs sérülése miatt nem tarthatott Franciaországba, pedig a házigazdákon kívül mindenki örömmel nézte volna a Ronaldo, Romário csatárkettőst, amely az 1997-es Konföderációs Kupa-döntőben 6–0-s csapást mért Ausztráliára – mind a ketten három gólt szereztek. 2002-ben hiába követelte a keretbe egész Brazília, személyes ellentét miatt, valamint a csapategységet féltve Luiz Felipe Scolari kapitány kihagyta az utazó vb-keretből, 2006-ban pedig már nem volt téma a beválogatása, az előző évben, 39 esztendősen ugyanis visszavonult a válogatottól, nem mellesleg a 2005-ös brazil bajnokság gólkirályaként.
És csak egyszeres világbajnokként… De a futballtörténelem kiemelkedő alakjaként.
Első európai klubcsapatában, a PSV-ben (amelyhez az 1988-as szöuli olimpia ezüstérmeseként és a torna gólkirályaként érkezett) 148 tétmeccen128 gólt szerzett, holott nem vitte túlzásba a munkát. Edzője, Bobby Robson szerint „sohasem ivott alkoholt, nem is drogozott, csak szeretett táncolni, volt, hogy hajnalban ért haza, átaludta az egész napot az esti meccsünk előtt.”
A Barcelonában csak 65 tétmérkőzésen szerepelt, 39 gólt ért el, a Real Madrid elleni mesterhármasát 1994 januárjában extra szabadnapokkal honorálta Johan Cruyff vezetőedző: „Panaszkodott, hogy csapatunk európai légiósai néhány óra alatt hazaérnek, ha négy szabadnapunk van, neki meg oda-vissza majdnem három nap az utazás. A riói karnevál miatt hét szabadnapot kért, s megegyeztünk, ha lő két gólt, megadom. Hármat szerzett, a második után már integetett.”

Sajnálatosan rövid barcelonai időszakát követően klubváltások jellemezték pályafutását, hátralévő profi éveiben főként Brazíliában futballozva támadta az 1000 gólos hatát, amelyet az ifiként szerzetteket is beleszámolva végül el is ért. Hetvenegy válogatott meccsén 55 gólja van, az utóbbival negyedik a vonatkozó brazil örökranglistán Neymar (79), Pelé (77) és Ronaldo (62) mögött, az előtte állóké közül viszont csak Pelé meccsenkénti gólátlaga jobb.
Jobbal, ballal és fejjel egyaránt kíméletlen befejező volt, nem szerezte, sokkal inkább alkotta góljait, szórakoztatta a közönséget. Test- és lövőcseleit állandóan megkajálták, átemelős gólból talán senki sem rúgott többet nála, ha kiugratták, egyértelmű volt, mi következik.
Több mint másfél évtizede, 2009-ben vonult vissza, a televíziós közvetítések révén azóta egyre több meccset, no meg csatárt láthatunk, de olyan, mint amilyen a január 29-én a 60. életévét betöltő Kicsi volt – osztozva a brazilok és Ancelotti fájdalmában –, már nincs.
„Egyszer úgyis Rio polgármestere leszek”
Nem tervezett magának politikai pályafutást, mégis belecsöppent. 2005-ben Down-szindrómával született meg hatodik gyermeke, Ivy, s bevallottan nehéz volt ezt feldolgoznia. Családokhoz, szülőkhöz járt, akik hozzá hasonlóan Down-szindrómás gyereket neveltek – ők tanácsolták neki az új útra lépést, mondván: ki tudná hitelesebben képviselni a brazil politikában addig jószerével „láthatatlan” témát? 2010-ben el is kezdődött politikai karrierje a Brazil Szocialista Pártban, többek között a fogyatékkal élők elfogadása és segítése, valamint a korrupció elleni harc vezérelte. Mindamellett itt sem tudott nyugton maradni, mint a csapatainál, 2017-ben a Podemosba (kvázi munkáspárt) vitorlázott át, onnan pedig 2021 tavaszán a Liberális Pártba. Nem mellesleg ezen a pályán is alkotott maradandót, történelmet írt 2014 októberében.
„Rio tele van tolvajjal, és megfertőzte a korrupció. Ezt látva döntöttem el, hogy kandidálok a szenátusi tagságra a választásokon, és tessék, sikerült: Rio állam történetében soha senki sem kapott annyi szavazatot, mint én – nyilatkozta büszkén a Placar brazil sportmagazinnak még 2015-ben, majd akkori nagyszabású tervéről is beszélt: – Nem tudom, hogy a következő választáson vagy azután, de egyszer úgyis Rio polgármestere leszek.”
Nos, egyelőre nem váltotta be ígéretét, de ha ő mondja…

ROMÁRIO DE SOUZA FARIA
Született: 1966. január 29., Rio de Janeiro
Nemzetisége: brazil
Sportága: labdarúgás
Válogatottság: 70 mérkőzés/55 gól (Brazília, 1987–2005)
Profi klubjai: Vasco de Gama (1985–1988, 2000–2002, 2005–2006, 2007), PSV Eindhoven (holland, 1988–1993), Barcelona (spanyol, 1993–1995), Flamengo (1995–1996, 1997, 1998–1999), Valencia (spanyol, 1996–1997), Al-Szadd (katari, 2003), Miami FC (amerikai, 2006), Adelaide United (ausztrál, 2006), America-RJ (2009, 2024)
Legjobb eredményei: világbajnok (1994), 2x Copa América-győztes (1989, 1997), Konföderációs Kupa-győztes (1997); olimpiai 2. (1988); klub-vb-2. (2000); BL-döntős (1994); 5x brazil bajnok (1987, 1988, 1996, 1999, 2000); spanyol bajnok (1994), spanyol Szuperkupa-győztes (1994); 3x holland bajnok (1989, 1991, 1992), 2x Holland Kupa-győztes (1989, 1990), holland Szuperkupa-győztes (1992); 2x BL-gólkirály (1990, 1993), olimpiai gólkirály (1988), spanyol gólkirály (1994), 3x holland gólkirály (1989, 1990, 1991); a vb legjobb játékosa (1994), a FIFA Év játékosa (1994)

Népsport: szakállas rekordokat tart a cseh futógép

Népsport: Párizs vad nomádja

Stefan Edberg: akit mindenki szeretett

125 éve alakult meg az MLSZ

Népsport: a Stasi tíz bajnoki címet nyert az NDK-ban

Népsport: a magyar Juventus-edző tragédiája


