Budafoki szüret – három meccsen húsz gól

Centert játszott az akkor NB I B-s budafoki csapatban Jakab János, aki példaképe, Mészöly Kálmán hívására igazolt Budafokra. Az edző megígérte neki, hogy NB I-es futballista lesz, és valóban, már 1976-ban vitte is a Tatabánya.

Ám az 1975–1976-os budafoki idény maradandó volt. Nem csupán neki, az egész csapatnak, hiszen a bajnokság végén harmadik lett a társaság, három pont hiányzott a feljutáshoz. Vagy talán nem is hiányzott, hiszen kis csapat volt az MTE, családias, ennek köszönhetően szívesen igazoltak oda – az NB I-ből is.

A három utolsó hazai bajnokin 1975 őszén kimagaslót alkottak a fiúk, összesen húsz gólt szerezve nyertek. Megjegyzendő, Jakab János hetet ért el jó centerhez illően, s nem mellesleg volt három gólpassza.

A Bp. Spartacust 7–1-re, a Nagybátonyt 6–0-ra, a Komlót 7–1-re győzte le a Budafok, „Jaksival” pedig „Góllövés a mesterségem” címmel készített interjút a Népsport. Joggal, hiszen 16 góllal lett őszi gólkirály. (Előzmény: az Erdértben 1972–1973-ban 36 találattal zárt.)

De vissza a csapathoz, soraiban Horváth Lászlóval (1944), Noskó Ernővel (1945) és Tóth Kálmánnal (1944) – mindhárman elismert futballisták voltak az NB I-ben is.
Horváth „Api” ott volt a Ferencvárosban, amikor VVK-t nyert a csapat 1965-ben Torinóban. A Juventus elleni döntő során leradírozta a pályáról a jobbszélső Gino Stacchinit, ahogy a Népsport írta: „A szélső hátvédek derekasan küzdöttek, főleg Horváth.” Tatabányára igazolva, volt edzőjével, Lakat Károllyal kétszeres Közép-európai Kupa-győztes lett (1973, 1974). Az Üllői úton egyébként tagja volt annak a legendás ificsapatnak, amelyből Páncsics Miklóst, Juhász Istvánt és Varga Zoltán emlegetik a legtöbben.

Legendás és az akkori Fradira jellemző történet: Mészáros József edző egy tartalékbajnoki után szólt neki, hogy a 100 forintos prémium felét adja oda az akkor éppen nem játszó Vargának, aki csak úgy volt hajlandó elfogadni a pénzt, hogy „Apival” együtt költik el.

Noskó Ernő olimpiai bajnok (1968), VVK-döntős (1969), BEK-elődöntős (1974), 15-szörös válogatott és 6-szoros bajnok volt, amikor 29 esztendősen Várhidi Pál edző lemondott róla a Megyeri úton, s Újpestről Budafokra igazolt. Nála is számított, hogy Mészöly volt az edző, de a lényeg: „Nagyon jó kis társaság verődött össze”. Ez lehetett a budafoki titok.

Noskó igazi csapatember volt, jellemző, amit Törőcsik András mesélt Megyeri úti belépéséről: „Annyira ideges voltam az első edzés előtt, hogy képtelen voltam megmérni magam. Ha jól emlékszem, Noskó Ernő jött segíteni. Megszólalni sem mertem, csak figyeltem, mit csinálnak. Talán azért is szerettek meg és fogadtak el olyan gyorsan, Noskó és Zámbó állt leginkább közel hozzám.”

Ami pedig Noskó játékát illeti, jellemző az értékelés, amit 1971-ben, a Párizsban győztes (2–0) válogatott hátvédjeként kapott: „Játéka erőtől duzzadt, tisztán szerelt, gyakran ment előre és pontosan indított. Georges Bereta nem boldogult vele.” Pedig Bereta nem volt akárki, később kétszer volt az Év labdarúgója Franciaországban.

Tóth Kálmánról (1944) nekem 1964 augusztusa jut eszembe, amikor frissen igazolt Bp. Honvéd-játékosként fantasztikusan futballozott a Népstadionban a Ferencváros ellen (4:1). Két gólt szerzett, az elsőnél a nem éppen könnyen átjátszható Havasi Sándoron jutott túl, a másodiknál Orosz Pál hazaadását elcsípve tört a kiszolgáltatott Géczi kapujára. Nem mellesleg adott még egy gólpaszt Komora Imrének.

„Elöl a higanymozgású és gólerős Tóth tűnt ki leginkább, aki a csapatjáték szem előtt tartásával, taktikai fegyelmezettségével és góljaival szerzett érdemeket” – értékelt a Népsport, ő pedig: „Befogadtak a fiúk. Kedvesek, figyelmesek, átsegítenek a nehézségeken. Tichy Lajos önzetlensége például valósággal megkapó. Első volt, aki a gólom után gratulált, megölelt, s később is biztatott.” 

Nem véletlenül mondta még, legfőbb vágya, hogy minél hosszabb ideig játszhasson Tichy mellett a Bp. Honvédban. Nos, ez csak öt esztendeig adatott meg neki, utoljára 1969 októberében Egerben (4:0), ahol góllal búcsúzott a csapattól és példaképétől. Tatabányára igazolt, ahol ő is kétszer nyert KK-t (1973, 1974), Münchenben (1972) pedig olimpiai ezüstérmes lett. 

Ha már emlékezünk, érdemes arra is, hogy a BVSC kispadján 1974–1975-ben Mezey György ült. Így kétszer egymás ellen meccseltek Mészöllyel, hogy aztán együtt juttassák ki a válogatottat a spanyolországi világbajnokságra (1982).

Ősszel a Szőnyi úton találkoztak, s a BVSC 4–1-re legyőzte a Budafokot. Ez persze meglepetés volt, de nem Mezeynek, aki: „Kimondhatatlanul örülök a győzelemnek, bár biztos voltam benne. Bevált a taktikánk. Mi ugyan az őszi idényben minden mérkőzésen az egész pályás letámadást alkalmaztuk, de ilyen jól még egyszer sem sikerült.”

Figyelem! Egész pályás letámadás 1975-ben! Talán Mészöly sem értette igazán, hiszen nem a BVSC taktikájának, hanem játékosai restségének tudta be a vereséget: „Egyszerűen felháborító, amit néhány játékosunk megengedett magának. Egyszerre heten-nyolcan gyengén, ráadásul lelkesedés nélkül játszottak. Kaptunk már ki, de ilyen lélektelenül még egyszer sem játszott a csapat.”

Tavasszal visszavágott a Budafok, letámadás ide vagy oda, 3–1-re nyert. A szünetben pedig beállt Esterházy Márton (később 29 válogatottság, 3 bajnoki cím), aki 1976 őszén átvette „Jaksi” szerepét: „Egy éven át a hórihorgas Jakab keserítette a budafoki támadósor tengelyében az ellenfelek védőit, kapusait, s amikor nagy megkönnyebbülésükre a csatár az NB I-be, Tatabányára igazolt, máris jelentkezett a »trónkövetelő«, Esterházy Márton. Hétről hétre gólokkal, jó játékkal hívja fel magára a figyelmet, legutóbb a Budafok négy góljából hármat ő helyezett el a Várpalota hálójába.” Az eredmény 4–0 volt, de ekkor Dobesch Gyula volt az edző. Mészöly Békéscsabára ment, hívta Jakabot, de ő akkor már aláírt Tatabányára.

Ahol két szezonban 16 meccsen három gólt szerzett, többet nem szerezhetett, mert egy szerencsétlen ütközés Gőgh Kálmánnal, a pozsonyi Slovan bekkjével, operációk sora, és a térde nem bírta a napi két edzést. A Ganz-MÁVAG érintésével nevelőklubjában, az Erdértben fejezte be a futballt, ahol: „A játék által lettem felnőtt, az öltözők környékén leltem barátokra.” Arról nem beszélve, hogy az Erdért fogalom volt, mert faházakat ugyan nem adtak, mint ahogy elterjedt akkoriban, de új szerelésre, márkás cipőre mindig futotta. Ez ritkaság volt az alacsonyabb osztályokban, ahogy az is, hogy a cég figyelt rá, hogy tanuljanak a játékosai. „Én raktárgazdálkodási és faipari menedzser vagyok, gyerekkori barátom, Kamler Jancsi – nem az ön kollégája, hanem az édesapja – pedig már harmincegy évesen vezérhelyettes volt a vállalatnál” – így Jaksi, aki kortársaival együtt a csapatszellemet, a törődést hozta magával az öltözők világából, így természetes, hogy odaadással szolgálja az egykori klasszisokat – nemcsak karácsonykor.

Tanulsága van a történetének, de nem hiszem, hogy olyannyira korszerű világunk fogékony rá.

Ne legyen igazam.

Karácsony a Puskás Arénában

Ez idén tizennyolcadik alkalommal szervezte meg Jakab János a Budafoki MTE tiszteletbeli elnöke, miniszterelnöki főtanácsadó a régi futballnagyságok közös karácsonyi ünnepségét a Puskás Arénában. Az egykori klasszisok randevúját ezúttal is megtisztelte Orbán Viktor miniszterelnök, aki körbejárt a teremben, s mindenkit személyesen köszöntött. Megemlékezett az idén elhunyt edzőnagyságokról, Mezey Györgyről, Jenei Imréről és Garami Józsefről, majd hozzátette: „Az eltávozottak listája egyre bővül, mégis egyre többen vagyunk, és ennek így kell lennie minden egészséges nemzetnél.” Az ebéd előtt Kiss-Rigó László püspök mondott asztali áldást, a volt futballistáknak szánt ajándékokat pedig jelképesen Rákosi Gyula, Détári Lajos és Gelei József vette át.