A Sex Pistols és a futball

„A punkzene nyers energiája beszippantott engem is az 1970-es években, persze kellett a hatáshoz az énekesek személyisége is. David Bowie húzott be ebbe a világba a hetvenes évek elején, lenyűgöző volt. Aztán ’77-ben teljesen belemerültem a punk zenei közegbe. Ugráltam körbe-körbe a szobámban, és kezemben baseballütővel imitáltam a vad gitározást. John Lydon volt a nagy példakép a Sex Pistolsból, de a The Stranglers az örök kedvencem Hugh Cornwellel, és imádtam Jake Burnst is a Stiff Little Fingersből.”

Meghökkentő talán, de az idézet nem a brit zenei élet valamely jeles képviselőjétől vagy bennfentesétől, hanem az angol labdarúgás elmúlt fél évszázadának népszerű alakjától, Stuart Pearce-től származik. Az 1962-es születésű, 78-szoros angol válogatott hátvéd rendíthetetlen harcosságáról és határozott személyiségéről mindent elárul beceneve: Psycho. A pályafutása meghatározó időszakát a Nottingham Forestnél töltő, később a Newcastle United, a West Ham United és a Manchester City csapatában is megforduló londoni sportember kompromisszummentes hozzáállása összhangban áll punkzene iránti szenvedélyes vonzalmával, amelynek megkoronázásaként ő alakította a főszereplőt – egy külvárosi üldözéses jelenet dühödten menekülő figuráját – a Stranglers együttes 2021-es, This Song című számának klipjében (nem mellesleg zseniálisan). Jellemző módon futballkarrierjének utolsó állomása az Anglia legrosszabb csapatának számító Longford volt, az amatőr együttest 2016-ban, 53 évesen erősítette a különutas védő. A loudersound.com oldalnak adott interjújában a punk iránti érdeklődését azzal indokolta, hogy sohasem szeretett betagozódni környezetének ízlésbeli divatjába. Ugyanakkor a Nottingham Forest játékosai nem úszták meg annak idején az ő zenéjét, csapatkapitányként jogot formált arra, hogy az öltözőben saját kazettáit rakja be a közös magnóba.

Így aztán valószínűleg zengtek a nottinghami öltözőben a nagy punkbandák zajos és polgárpukkasztó darabjai, mint a Sex Pistolstól a God Save the Queen, az Anarchy in the U.K. vagy a Pretty Vacant. Cikkünkben a brit punkmozgalom ötven éve alapított, viharos életű kultuszegyütteséről lesz szó, mégpedig annak kevéssé ismert futballvonatkozásairól. Az eredetileg mindössze két és fél évig, 1975 és 1977 között aktív, azóta többször felélesztett Sex Pistols vezéralakja, John Lydon – ismert zenésznevén Johnny Rotten – a The Blizzard című magazinnak beszélt arról, hogy a közhiedelemmel ellentétben a második világháború utáni New York-i punkszcéna szinte semmilyen hatással nem volt rá és zenésztársaira, a brit futballstadionok lelátói világa annál inkább. A londoni Finsbury Park közelében, ír családba született énekes első gyerekkori meccsélménye egy 1960-as évek elején játszott Arsenal–Birmingham bajnoki volt: „Apámmal mentünk ki. Nála nem volt ellenvetés: »A mi helyi csapatunk az Arsenal, neki fogsz drukkolni«. Valamiféle értékítélet is rejlett ebben. A játékosokkal gyakorta összefutottunk a negyed utcáiban, ugyanolyan környékbeliek voltak, mint bármelyikünk, ilyen környezetben nőttem fel. A fejemben még mindig ez a világ él, ha a mai csapatot nézem. Az Arsenal-pubokban ragadtak ránk a szokások, a kultúránk sajátos szabályai, amelyeket megszegve éppen kultúránkat fojtottunk volna el. Ehhez a felfogáshoz hozzátartozott, hogy bár voltak Tottenham-szurkoló ismerőseink, abban egyikünk sem kételkedett, hogy az Arsenal az igazi csapat. Ma már nem szívesen megyek ki Arsenal-meccsre. Túl sok lett nekem a színház. Semmi kedvem egy rakás okleveles könyvelő között üldögélni, akik a luxuspáholyban körmüket rágva azon gondolkodnak, mit írnak majd a hétfői munkahelyi jelentésben.”

A Punk and the Terraces című cikkben közölt idézet már a higgadt és lenyugodott, popkulturális hírességként kezelt, hetvenhez közelítő Lydonhoz származik, akinek botrányt kavaró megnyilvánulásaira a hetvenes években mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy megfontoltak lettek volna. Mondtak is mindent, például a nyugat-európai ifjúsági jelenségekkel ismerkedő magyarországi sajtóban. Ma már megmosolyogtató a Magyarország című folyóirat 1977. szeptember 11-i számában közölt cikke, amelyben az angol punkegyüttes körüli zűrzavaron sopánkodó szerző a nehezen félrefordítható Sex Pistols zenekarnevet a szocialista erkölcs álszégyenlős pironkodásával „Hat Pisztoly”-ként tálalja. Íme, az ismertető: „Londonban mindenütt belebotlunk a punkba: a munkanélküliek és az unatkozók között, a butikokban és a szexboltban a Kings Roadon, amely a hőzöngő lumpenproletariátus tanyája lett. Itt járkál a 19 éves Johnny Rotten – Rothadt Jani –, a mindenkibe belekötő, pattanásos fiatalember, aki olcsó sört vedel és összeszaggatja a ruháját, hogy aztán óriási biztosítótűkkel vagy éppen neonáci jelvényekkel tűzködhesse össze. McLaren, a szexbolt tulajdonosa, a buzgó anarchista kihasználta az alkalmat, és rábeszélte Johnnyt, hogy alakítson rockegyüttest, így jött létre a Sex Pistols, és ezek a mulatságos »pisztolyok« egész Angliának beszédtémát adnak. Mert ahol Johnny megjelenik rajongói gyűrűjében, ott hamarosan verekedés és botrány várható. A hanglemezipar persze nem marad ki a dologból. Az Emi cég elkészítette a Hat Pisztoly együttes első lemezét: »Anarchia az Egyesült Királyságban«. […] A hallgatóság pedig, az ifjú punkok tömege, igyekszik külsejével tükrözni ezt az »eszmét«: ócska rongyokba öltözködik, igyekszik minél piszkosabb és büdösebb lenni, minél több biztosítótűt tűzköd a rongyaiba, sőt ha igazi punk, akkor még az orrát, fülét is átszúrja vele. A biztosítótű nemcsak dísz, hanem jelkép: erre akasztják a borotvapengét, amely viszont a kokainadag elkészítéséhez való.”

Bármily hihetetlen, a dekadencia és a lázadás szimbólumaivá lett londoni punkzenekar koncertjeit az angol futballklubok hivatalos meccsfüzeteiben is reklámozták, szerepelt efféle hirdetés a Manchester City, a Bristol City és az Ipswich Town kiadványában is. A zenekar egyetlen megjelent lemeze, az 1977-es Never Mind the Bollocks zabolázatlan, dühödt és provokatív számai erősítik a szociológusok és kultúrantropológusok által megfigyelt korabeli azonosságot a brit punkmozgalom és a lelátókon terjedő huliganizmus társadalmi, lélektani eredői között. Egy korábbi cikkünkben idéztünk már Váriné Szilágyi Ibolya Világosság című folyóiratban közölt 1981-es okfejtését: „Ismeretes, hogy a futballhuliganizmus – a punkokkal együtt – eléggé előkelő helyet foglal el azoknak a jelenségeknek a világában, amelyeket a háború óta a morális pánik forrásaiként éltek át s élnek meg még ma is a szigetország lakói. A futball fiatal megszállottjai még nem kifejezetten deviáns, nem bűnöző futballhuligánok, de lehetséges átmeneti réteget képeznek afelé. Éppúgy, mint a 60-as években az utcasarki társadalom fiú tagjai, kik már kialakítottak egy deviáns életformát, de még bizonyos lényeges szempontokból az internalizált középosztályi vagy többségi társadalom normái szerint éltek és gondolkodtak (pl. elhatárolták magukat a bűnözők világától).”

Érintettként így ragadta meg az említett párhuzamot a Sex Pistols dobosa, a Chelsea-drukker Paul Cook a The Blizzard már hivatkozott cikkében: „Az erőszakos sztrájkok és lelátókon tomboló agresszió idejét éltük, és ez begyűrűzött a punkmozgalomba is. A zene, a divat és a futball őshonos minálunk. Nincs annál felemelőbb, mintha ötezer ember énekli ugyanazt a dalt, mindegy, hogy a koncerttermekben vagy a tribünökön. Ez volt a munkásosztály igazi hangja, és tinédzserek ezrei csatlakoztak hozzá.”

A Sex Pistols felbomlása után, 1978-ban John Lydon részvételével megalakult a Public Image Ltd nevű zenekar, az alapítótárs, John Wardle – akit a 21 évesen elhunyt Pistols-tagtól, Sid Vicioustól kapott becenevén jobbára Jah Wobble-ként ismer a zenei világ – Tottenham-drukkerként szintén inspirációt merített futballélményeiből. „A stadionokban valami természetes harmóniát tapasztalsz, még a visszhangot is hallod a szektorokból – vallotta egy interjúban Richard Purden zenei újságírónak, kitérve arra is, hogy dalszerzés közben sokszor futballrigmusok jártak a fejében. – Megpróbáltam ezt zenében is visszaadni, a hangok és zajok sokszínűségét, amelyek igazán csak nagy hangerőnél érvényesülnek.”

Amikor a Sex Pistols 1996-ban majdnem két évtized után újra koncertet adott, a hazai labdarúgó-Európa-bajnokság lázában égő Anglia nosztalgiával vegyes érdeklődéssel figyelte a Finsbury Parkban összeálló zenekart. Felvezetésképpen odalépett a mikrofonhoz az őspunk futballhátvéd, az Anarchy című punklap egykori vendégszerzője, Stuart Pearce, és csapattársa, Gareth Southgate társaságában, a közönség őrjítő üdvrivalgása közepette bejelentette: „Újra színpadon a Sex Pistols!”

A Sex Pistols basszusgitárosa, Sid Vicious (1957–1979) vadorzó, tépett és festett frizurája ihlette a 75-szörös svéd válogatott középpályás, Freddie Ljungberg extravagáns hajviseletét is. Emlékezetes, az Arsenal egykori középpályása jó darabig élénvörösre színezett hajjal futballozott, saját bevallása szerint választását részben az indokolta, hogy 1977-ben, az általa sokra tartott brit zenekar virágzása idején született.