100 éve született az edző, aki bárhol kapott kispadot, ott mennybe ment

Mivel 1992-es halála után Bécsben róla nevezték el a 2008-as osztrák-svájci Eb-re világszínvonalúvá alakított Praterstadiont, ma is sűrűn találkozunk az éppen 100 éve született Ernst Happel nevével. Aki játékosnak sem volt utolsó, edzőként pedig tényleg a legszűkebb világelitben a helye.

Szülei válása után (apja, Franz súlyemelő volt, 195 centi magas, valóságos óriás, aki Bécs-Alsergrundban, a Thurngassén egy Salzburgerhof nevű kertvendéglőt üzemeltetett, közvetlenül Sigmund Freud egykori lakóháza mellett) a kis Ernst a cseh származású Nechiba nagymamához került, aki Bécs 15. kerületében, a Meisel piacon gyümölcs-, virsli- és zöldséges standot üzemeltetett. „A nagymama vasárnaponként adott nekem tíz garast a templomra, ebből mindig lecsíptem egy keveset csokoládéra, és nem dobtam be az egészet a perselybe. A sztaniolba csomagolt csokikban mindig a leghíresebb futballisták képei voltak. Mindet összegyűjtöttem, sajnos mind a húsz Matthias Sindelar-fotómat elcseréltem, a többi meg a háborúban elveszett…” – emlékezett futballal beoltott gyermekéveire Ernst Happel.

Egy röpke franciaországi kitérőt leszámítva egész (játékos)életében hűséges maradt a Rapidhoz, ehhez képest fura, hogy edzőként egy percet sem töltött a hütteldorfiak kispadján (miközben például Innsbruckban dolgozott, és volt osztrák kapitány is), nem véletlen, hogy a bécsi klub stadionja sem az ő, hanem híres kortársa, a Gerhard Hanappi Stadiont amúgy építészként is jegyző egykori remek balbekk nevét viseli. Happel cserébe a nemzeti stadionnal vigasztalódott…

Na meg klub- és válogatott szinten is kiváló eredményekkel, hiszen játékosnak is elsőrangú volt. Viszont ő sem bújhatott el a történelem vihara elől, hiszen 1938-ban az Anschluss után a Rapid minden utánpótlás-játékosa automatikusan a Hitlerjugend tagjává vált – Happel utóbb úgy emlékezett, hogy megtagadta a nácik dalainak éneklését, ki is rúgták a gyűléseikről. Mintha ez ilyen egyszerű lett volna… Mindenesetre 1943-ban besorozták, és a keleti frontra vezényelték. A harci bevetéseket megúszta, ráadásul a szovjet hadifogságot is, hiszen 1945-ben már az amerikaiak kapcsolták le. Innen viszont Münchenben sikerült megszöknie: kiugrott egy vasúti kocsiból, hónapokba telt, amíg visszajutott Bécsbe, ahol becsempészték a szovjet megszállási övezetbe, ahol az 1955-ös államszerződésig klubja, a Rapid létezett.

A bécsiek hátvédjeként hat osztrák bajnoki címet szerzett (a másik későbbi nagy osztrák tréner, Max Merkel volt a védőtársa, a pályán utolsó bajnoki aranyát már az utóbbi irányításával nyerte meg), a nagy rivális Austria sztárcsatárának, Ernst Stojaspalnak egy bécsi derbi előtt a nagy nyilvánosság előtt megüzente, hogy ha kötényt ad neki, eltöri a lábát. Utólag azt mondta, csak viccelt… Védő létére 1956 őszén a BEK első fordulójában mesterhármast szerzett a címvédő Real elleni visszavágón (igaz, a továbbjutásról döntő harmadik meccsen már a későbbi kupagyőztes spanyolok nyertek), közben természetesen alapembere volt az 1954-es vb-n bronzérmes Ausztriának, és megjárta az 1958-as világbajnokságot is. A válogatottban 1947 őszén éppen ellenünk mutatkozott be (4:3-as osztrák győzelem Bécsben), és játszott 1950 májusában azon az 5:3-as vereségünkkel záruló mérkőzésen is, amely egészen az 1954-es vb-döntőig az Aranycsapat utolsó bukása volt. És 1953 áprilisában is, amikor Ausztria a Megyeri úton 1:1-re végzett, ezen a mérkőzésen Happel legjobb barátja, a cseh származású Walter Zeman kapus valósággal kivédte Puskásék szemét. Természetes, hogy a Rapid szurkolói 1999-ben beválasztották az „Évszázad Csapatába”.

Edzőként Happel már a Den Haag élén nyert holland bajnoki címet is nyugodtan kitehette az ablakba, amikor pedig 1970-ben a Feyenoorddal megnyerte a Celtic elleni BEK-döntőt, nem egészen 45 évesen gyakororlatilag fel is ért a csúcsra. (A hollandokról amúgy érdekes véleménye volt, azt mondta, olyan dacosak, hogy ők Európa kínaijai…) Az 1978-as világbajnokságon az általa irányított holland válogatott a Világkupáért játszott és hosszabbításban 3–1-re veszített a házigazda Argentína ellen úgy, hogy Johan Cruyffra a selejtezőben még számíthatott a kapitány, de a legendás 14-es politikai okokból a vb-re már nem volt hajlandó elutazni. Happel híresen szűkszavú volt; a döntő előtt állítólag mindössze ennyit mondott: „Uraim: két pont.” Az ezüst a mai napig a legjobb vb-eredmény, amit nem hazai szövetségi kapitány ért el, holtversenyben az angol George Raynorral, aki Svédország élén lett második 1958-ban. De Happelnek nem voltak illúziói, a vereség után azt nyilatkozta, ha a végén Hollandia vezetett volna, a játékvezető addig hosszabbít, amíg legalább egy tizenegyest nem tud befújni Argentínának.

És nem lankadt. UEFA-kupa-, majd BEK-döntőbe vitte a magyar exkapitányt, Georges Leekenst és a kevéssel a finálé előtt szerződtetett Kű Lajost is foglalkoztató Club Bruges-t (ahonnan azért kellett távoznia, mert az új stadion avatóján kidobta az öltözőből a szerinte nem odavaló polgármestert…), majd UEFA-kupa-döntőt játszott és 1983-ban BEK-et nyert a Hamburggal. Ő lett az első edző, aki két különböző klubbal jutott fel az európai futball csúcsára, ami azóta is csak Ottmar Hitzfeldnek, José Mourinhónak, Jupp Heynckesnek, Carlo Ancelottinak, Pep Guardiolának és Luis Enriquének sikerült. (Emellett azon kevés menedzser egyike – Ancelotti, Mourinho, Giovanni Trapattoni, Tomislav Ivic és Eric Gerets mellett –, akik legalább négy különböző ország élvonalbeli bajnokságát megnyerték.)

Túl klubedzői pályája zenitjén Német Kupa-győzelemmel búcsúzott Hamburgtól, és 1987-ben visszatért Ausztriába, ahol előbb a Swarovski Tirol edzője (1989-ben és 1990-ben is megnyerte az osztrák bajnokságot), majd 1992-ben a válogatott szövetségi kapitánya lett.

Az osztrák mágus 1952-ben nősült meg, egy fia született, korábbi játékosa, a Bruges dán kapusa, Birger Jensen ennek ellenére magányos alakként jellemezte, aki állandóan cigarettát és konyakospoharat tartott a kezében… De a pályán kívül sem volt unalmas élete, ha bécsi barátaival találkozott, estétől reggelig kártyával, biliárddal és dartsszal ütötték agyon az időt.

Egész életében hittel vallotta: „Minden foci nélkül nap elvesztegetett nap!” Még nem volt 67 éves, amikor 1992 novemberében tüdőrákban elhunyt. Négy nappal a halála után Ausztria Németország ellen lépett pályára, és 0–0-s döntetlent ért el. A nagy Ernst Happel sapkája a mérkőzés alatt végig ott feküdt a kispadon.

Született: 1925. november 29., Bécs Elhunyt: 1992. november 14., Innsbruck Sportága: labdarúgás Válogatottság: 51 mérkőzés/5 gól (1947–1958, Ausztria) Klubjai. Játékosként: Rapid Wien (1938–1954, 1956–1959), RC Paris (1955–1956). Edzőként: ADO Den Haag (1962–1969), San Francisco Gales (1967), Feyenoord (1969–1973), Sevilla (1973–1974), Club Bruges (1974–1978), Hollandia (1977–1978, szövetségi kapitány), Harelbeke (1979), Standard Liege (1979–1981), Hamburger SV (1981–1987), Swarowski Tirol (1987–1991), Ausztria (1992, szövetségi kapitány) Legjobb eredményei. Játékosként: vb-3. (1954); KK-győztes (1951); 6x osztrák bajnok (1946, 1948, 1951, 1952, 1954, 1957); Osztrák Kupa-győztes (1946). Edzőként: vb-döntős (1978); 2x BEK-győztes (1970, 1983), BEK-döntős (1978); európai Szuperkupa-2. (1982); Világkupa-győztes (1970); 2x UEFA-kupa-döntős (1976, 1982); holland bajnok (1971), Holland Kupa-győztes (1968); 3x belga bajnok (1976, 1977, 1978), 2x Belga Kupa-győztes (1977, 1981); 2x német bajnok (1982, 1983), Német Kupa-győztes (1987); 2x osztrák bajnok (1989, 1990), Osztrák Kupa-győztes (1989)