Népsport: Párizs vad nomádja

„Az idő repül, mint a vonat… Célunk a világ fővárosa: Párizs. A szegények és gazdagok, a művészetek és frivolságok, a gondolatok és a vágyak központja, Európa eldorádója: Párizs. A nagy körönd, hova a világ minden tájáról tódul az ember, kenyeret, új színeket, kultúrát, új impressziókat, megélhetést keresni. Célunk az életnek új ütőere, a világpolitika legizgatóbb, legélénkebb központja, magyar vágyaink, álmaink városa: Párizs. Párizs, ahol a pesti újságok szerint nincs munkanélküliség, mert Franciaország Európa leggazdagabb országa. A trianoni magyarság menedékháza.”

A Párizsi Magyar Egyesület főtitkára, Molnár Sándor 1931-es könyvében (Magyar sors francia földön) oly szépen megénekelt vonzerő csábította Franciaországba 1924 novemberében Sebes Gusztávot, a Budapesten alkalmi munkákból tengődő, fatelepi rakodómunkásként, gépápolóként, kocsikísérőként, irodaszolgaként pénzhez jutó 18 éves fiatalembert is. Nehéz szívvel, Párizsban élő testvére, Ferenc biztatására hagyta hátra a későbbi futballista és szövetségi kapitány a magyar fővárost és az őt a pályaudvaron könnyezve búcsúztató szüleit. Örömök és csalódások címmel 1981-ben kiadott visszaemlékezéseiben így ír első kinti benyomásairól: „Megérkezésünk után elfogódottan, gyámoltalanul mentem bátyám mellett kifelé, a Gare de l’Est üvegteteje alól. […] Reggel már hét órakor elindultam Párizsba, zsebemben egy Schidlef-szótárral, róttam az utcákat konok elszántsággal, munkát szerzek magamnak, muszáj, hogy munkát találjak. Egyik gyártól a másik műhelyig útközben francia szavakat magoltam a szótárból. De mégsem titkolhattam el tudatlanságomat. Minden kapun beléptem, amely mellett ott láttam a táblát: »On embauche ouvrier«. (»Munkások fölvétetnek.«) De rendszerint már az első kérdés után észrevették, hogy nem értem, amit mondanak, és mehettem tovább. Utcán vagy valamelyik kis téren ebédeltem, megpihenve egy padon, de gyakran menet közben. Leggyakrabban 25 centimes-ért pommes frites-et, olajban sült burgonyaszeleteket vásároltam, vagy két zsemlét egy kis csokoládéval. Este mindig holtfáradtan érkeztem haza.”

Hogy a francia nagyvárosban bolyongó magyar munkásfiú helyzetét megértsük, érdemes ismét beleolvasni Molnár Sándor könyvébe. 

„Franciaország ezekben az években kezdett talpra állni. […] Az óriási vérveszteséget valamiképpen pótolni kellett, hogy megindulhasson az ország gazdasági rekonstrukciója. […] Az elnéptelenedett bányavidékek rendbehozása, a vas-, textil- és a selyemgyárak fellendítése érdekében a francia állam szívesen fordult Csonka-Magyarország munkásfeleslege felé. Így kerültek a tönkrement avagy erősen leépített magyar bányatársaságok bányászai Észak-Franciaországba és Elszászba, így jutott el a színtiszta magyar falvak munkássága a Roubaix, Lille és környéki textiltelepekre és a délvidéki selyemgyárakba, így sikerült az egymásután leállott és nagyrészben piac nélkül maradt magyar vas- és gépgyárak munkásainak kenyeret találniok Párizs hatalmas autóüzemeiben és kisebb-nagyobb ipartelepein.”

Mintegy negyven-ötvenezerre tehető az 1920-as években francia földre vetődött magyar munkások száma, családtagokkal, gyermekekkel együtt ez körülbelül hetvenezer embert jelentett. Munkát találni azonban kint sem volt egyszerű, főként egy tapasztalatlan, francia nyelvet nem beszélő pesti tizenévesnek. Sebes Gusztáv kitartása meghozta gyümölcsét, állásleső zarándoklatainak ötödik hetében egy temető melletti, külvárosi üzemben végre megkapta az esélyt.

„Az intelligens arcú, idős mester odavitt egy munkapadhoz, megfogott egy munkadarabot, egy ideig dolgozott rajta, majd intett, hogy most én kezdjek neki a másiknak. Vagy félóráig nézte, hogy ismétlem a tőle látott műveletet egymás után az odakészített darabokon. Akkor elment, és én tovább dolgoztam. A mester még ebéd előtt visszajött, átnézte, amit addig elvégeztem, azután feljegyezte a munkapadra: 3 F 75 c. Megértettem, ez lesz az órabérem. Egyszerűen nem tudom leírni, amit éreztem.”

A ferencvárosi cipész messzire szakadt fia megvetette lábát Párizsban, lassan-lassan átvette a város ritmusát, és munkaidőn kívüli élete is mind színesebbé vált. Noha saját megállapítása szerint hallása nem volt tökéletes, jelentkezett a magyar munkások dalárdájába, aztán eljött a várva várt alkalom, hogy végre újra kedves játékának hódoljon.

„Egyik este, a dalóra után, egyéb program híján megállapodtunk, hogy vasárnap délután a Bois de Boulogne-ba, a Bagatelle-re megyünk futballozni. Ott tizennégy pálya várta a labdarúgókat. Legtöbben kevés hozzáértéssel, de mindannyian nagy lelkesedéssel, jókedvvel rúgtuk a labdát. Játék után betértünk a »Puteau-i hídhoz« címzett bisztróba szomjunkat oltani. Valamelyik fiú felvetette az ötletet, hogy alakítsunk szabályszerű futballklubot. Javaslatát egyhangúlag elfogadtuk. Mi legyen a csapat neve? SC Nomád – kiáltották egyszerre többen. Nagy nevetés támadt, és élénk taps jelezte az érdekeltek tetszését.”

Nem véletlenül szakadt ki a kacaj a magyar futballistákból, a név eredete ugyanis furcsa kalandhoz kötődött. A fiúk egy alkalommal alsónadrágra vetkőzve fürdőztek a Marne vizében, a jelenetet látva francia csendőrök kiparancsolták és csúnyán megrótták őket hiányos öltözetük miatt. Amikor azzal védekeztek, hogy odahaza a Dunában is így szokták, az egyik járőr gúnyosan megjegyezte: „Sauvages nomades...”, vagyis „Vad nomádok...”. A vad nomádok a kocsmai névadástól kezdve rendszeresen futballoztak, együttesük hamarosan a Francia Munkás Sportszövetség bajnokságában szerepelt. A Hungária későbbi fedezetét beválasztották a Francia Munkás Sportszövetség válogatottjába – középcsatárként… – a szovjet szakszervezetek együttese elleni, 1926. január 1-ji mérkőzésre.

„Ahogy most írok róla, szinte ma is látom és hallom a húszezres, lelkes nézősereg tapsviharát, hallom a himnuszt, amit a közönség – francia szokás szerint – együtt énekelt a zenekarral. De ezen a napon nemcsak a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, hanem a szovjetek tiszteletére az Internacionálét is. Húszezer franciával együtt sok ezer vendégmunkás énekelte saját nyelvén a kommunisták himnuszát, amiért akkor Magyarországon és azokban az országokban, ahonnan a vendégmunkások többsége Franciaországba jött, börtön járt.”

Bár aznap 5:0-ra nyert a szovjet csapat, a magyar támadó nem okozott csalódást, bizalmat kapott a következő, Svájci Munkás Szövetség gárdája elleni találkozón is. Meg is hálálta: gólt lőtt, hozzásegítve a franciaországi munkásokat a 3:1-es győzelemhez. 

Élete gyönyörű időszakaként emlékezett később a Párizsban töltött, küzdelmekkel teli három évére, amely során vasárnaponként bejárta a város nevezetes helyeit, lelkesen látogatta a színházakat és az operát. Aztán az 1925 decemberében kirobbant frankhamisítási botrány gyökeres fordulatot hozott életébe. „Mire Franciaországban társaimmal együtt magunkra találtunk, s már otthon éreztük magunkat, egyszerre csak mint bomba robbant a frankhamisításon elkapott magyar urak botrányos ügye. […] Az ő piszkos munkájuk miatt váltunk mi, Franciaországban élő szegény, becsületes, dolgozó magyarok ismét kenyértelenné; a francia kormány úgy szerzett »elégtételt« magának, hogy tömegesen utasította ki a magyar dolgozókat Franciaországból.”

A futball dobott neki mentőövet: a Renault-gyár csapatába, a CO Billancourt-ba hívták játszani, nem mellesleg meg az üzembe dolgozni. Azzal a feltétellel fogadta el az ajánlatot, ha viheti magával bajba jutott magyar társait is – a vezetők beleegyeztek. Aztán 1927 júliusában újabb érdekes hívást kapott, Pierre Chayrigues válogatott kapus és Jean Askenazi sportújságíró tanácsára megkörnyékezte a nagy párizsi csapat, a később hat bajnoki címet szerző Red Star. Rajta azonban egyre inkább erőt vett a honvágy.

„Akkor már hónapok óta az motoszkált a fejemben, hogy talán Budapesten is akadna hely számomra valamelyik nagy csapatban […]. A párizsi városháza előtt magyar sportlapot láttam a rikkancsnál. Vásártéri barátaim nevére bukkantam a csapat-összeállításokban: a Lyka fiúk az FTC-hez, Fürstner Jancsi a Kispesthez, Kalmár Jenő a Pesterzsébethez került. Valami felszakadt bennem. Nem volt nyugtom többé. Haza… Haza… Augusztus közepén fivérem és barátaink szeretettel integettek a vonat után, amely a Gare de l’Estről hazafelé indult velem.”

Az 1953-as visszatérés

Az 1920-as évekbeli Renault-gyári kapcsolatnak köszönhető, hogy az 1953. november 25-re Londonba igyekvő magyar válogatott Franciaországon keresztül vezető útja során, négy nappal az Anglia elleni 6:3-as siker előtt a CO Billancourt csapatával játszott edzőmérkőzést. A 18:1-es magyar győzelmet követő díszvacsorán az ellenfél egykori szeretett játékosa, a vendégek szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv kért szót, meghatottan idézve fel évtizedekkel korábbi szép élményeit.