Kiadós rugdosódás után feljutott a csúcsra a spanyol foci – vb-videók

Andrés Iniesta, a 2010-es döntő gólszerzője a Világkupát csodálja (Fotó: Reuters)

1966: CSALÓDÁST KELTŐ, GÓL NÉLKÜLI RAJT ANGLIÁBAN

Miközben a legtöbb világbajnokságon már véget értek a küzdelmek, vagy éppen ezekben a napokban érkeztek/érkeznek el a csúcsponthoz, az 1966-os angliai torna ezen a napon kezdődött meg.

Az ünnepi alkalomhoz illően a nyitómeccs játékosait bemutatták II. Erzsébet angol királynőnek, ám bármilyen nagy volt is a várakozás a londoni Wembleyben, bármennyire is szeretett volna Alf Ramsey angol legénysége azonnal a dolgok közepébe vágni, az uruguayi válogatott állta a sarat.

A magyar játékvezető, Zsolt István felügyelte csatában nem született gól – az angliai volt az első világbajnokság, amely 0:0-s mérkőzéssel kezdődött meg. VIDEÓ ITT!

A Gazzetta másnapi címlapja

1982: PAOLO ROSSI LETT A GÓLKIRÁLY, OLASZORSZÁG A VILÁGBAJNOK

Amikor Antonio Cabrini mellérúgta a tizenegyest a 25. percben, kevesen fogadtak volna arra, hogy az Olaszország–NSZK finálé lefújása után a squadra azzurrát koronázzák világbajnokká. Talán csak a madridi Santiago Bernabéu Stadion díszpáholyában ülő – mit ülő, a kulcspillanatokban gyermeki lelkesedéssel fel-felpattanó – olasz köztársasági elnök, a 86 esztendős Sandro Pertini nem veszítette el hitét.

S neki volt igaza! A második félidőben óraműpontossággal, tizenkét percenként jöttek az olasz gólok: a brazilok ellen mesterhármast, a lengyelek ellen két gólt elérő Paolo Rossi fejese volt az első, Marco Tardelli félmagas bombája a második (nemcsak a gól, hanem Tardelli gólöröme is a nem hivatalos futball-világörökség része), Alessandro Altobelli közeli lövése a harmadik. S hogy mekkora volt ez a különbség: korábban sohasem fordult elő, hogy egy csapat világbajnoki döntőben 3–0-ra vezessen!

Végül Paul Breitner megfosztotta az olaszokat attól a dicsőségtől, hogy csatlakozzanak a brazilokhoz, akiknek két háromgólos győzelmük is volt már fináléban (1958, 1970), ám ez természetesen senkit sem aggasztott a kék oldalon. A Világkupa Dino Zoff kezébe került – 40 esztendősen ő a legidősebb világbajnok futballista –, a torna Aranylabdája és Aranycipője a hatgólos Rossié lett. Olaszország 1934 és 1938 után harmadszor ült fel a labdarúgás trónjára. VIDEÓ ITT!

1998: HORVÁT BRONZ AZ EGYKORI JUGOSZLÁV ARANYGENERÁCIÓ NEVÉBEN

Horvátország válogatottja történelmi küldetést teljesített 1998. július 11-én azzal, hogy megszerezte a franciaországi világbajnokság bronzérmét. A még egységes Jugoszláviának a nyolcvanas évek végén mesésen jó korosztályos válogatottja volt, ám hiába nyerte meg az 1987-es chilei U20-as világbajnokságot és jósoltak neki nagy sikereket a felnőttviadalokon, a történelem szétszakította az országot – és az 1990-es világbajnokság után a válogatottat is.

Két horvát hős 1998-ból: a vb-gólkirály Davor Suker (balra) és Robert Jarni (Fotó: Action Images)

Horvátország az egekben, csillaga felragyogott

Abból a keretből hárman (Dragoje Lekovics, Branko Brnovics, Predrag Mijatovics) a területében jóval kisebb Jugoszlávia csapatával vettek részt az 1998-as vb-n, és a legjobb 16 között elvéreztek Hollandiával szemben. Öt korábbi csapattárs, Zvonimir Boban, Robert Jarni, Robert Prosinecki, Igor Stimac és Davor Suker ellenben eljutott a bronzmeccsig, amelyen történetesen éppen Hollandia legyőzése árán léphetett fel a dobogóra.

Szimbolikus, hogy Miroslav „Ciro” Blazevic csapatának góljait két 1987-es világbajnok lőtte: az elsőt Prosinecki egy piruettet követően a 13. percben, a másodikat Suker a 35.-ben (közben Boudewijn Zenden nagy lövéssel szépített). Sukernek ez a gól kellett ahhoz, hogy egyedül legyen a torna gólkirálya hat találattal. VIDEÓ ITT!

A katalóniai sportlap másnapi címoldala

2010: ÚJ NÉV A VILÁGBAJNOKOK KÖZÖTT – SPANYOLORSZÁG!

A passzjáték és a labdabirtoklás magasiskoláját bemutató spanyol válogatott eddigi egyetlen felnőtt-világbajnoki aranyérméről is nevezetes ez a nap.

Mint utóbb több szakíró rávilágított: az Európa-bajnoki címet is őrző Spanyolország olyan invenciózus és játékos futballal diadalmaskodott a dél-afrikai tornán, mint amilyennel a legyőzött – és talán éppen a múltbeli kudarcok miatt ezúttal egészen más, szimpátiát kevésbé kiváltó stratégiát választó – Hollandia korábban kétszer (1974, 1978) elbukott a fináléban.

A lelátón ülők – így a betegszobát végre hátrahagyó leghíresebb dél-afrikai személyiség, a vb-rendezés elnyerésében óriási szerepet játszó korábbi államelnök, az idős Nelson Mandela is – azt láthatták, hogy miközben a spanyolok többnyire a labda trükkös, biztos és hatékony megjátszására törekszenek, a narancssárga mezesek az eszközökben nem válogatva igyekszenek meggátolni őket ebben.

Megint nem sikerült

Howard Webb 14 sárga és egy piros lapot osztott ki a meccsen, ebből a hollandok részesedése 9+1 volt (John Heitingát a 109. percben állította ki az angol játékvezető).

Éppen a hollandok kíméletlen játékstílusa a magyarázata annak, hogy bár a rendes játékidőben Arjen Robben két meccslabdát is elhibázott – azaz könnyen nyerhetett volna Hollandia, ha nincs Iker Casillas –, a semleges beszámolók a sors igazságszolgáltatásaként értékelték, hogy a meccs egyetlen gólját végül a spanyolok szerezték meg a Cesc Fabregas passzából a 116. percben betaláló Andrés Iniesta révén.

Az első csoportmeccsét elveszítő csapat most először lett világbajnok, és tény az is, hogy ilyen kevés szerzett góllal korábban nem lehetett vb-aranyat nyerni.

De ne így búcsúztassuk ezt a tornát! A végszó legyen egyértelműen pozitív: Spanyolország az első európai válogatott, amelyik képes volt az öreg kontinens határain túl elhódítani a világbajnoki címet. VIDEÓ ITT!