Cinkostársak – Ballai Attila publicisztikája

Régi alapigazság, hogy nem az a hír, ha a kutya megharapja a postást, hanem az, ha a postás harapja meg a kutyát. Hogy manapság mi számít hírnek, abba most nem mennék bele – mindannyian jobban járunk így –, de az azért még feltétlenül, ha lefejelik a játékvezetőt. Ám az előbbiek értelmében ennél is nagyobb szenzáció, ha a bíró tesz erre kísérletet, fenyegető mozdulatot egy játékossal szemben.

Miként történt az a héten az angol labdarúgó harmadosztályban, az Ipswich–Northampton Town bajnokin. Nem tudni, milyen súlyos megpróbáltatások érték bizonyos Darren Drysdale-t az egyébként gól nélkül véget érő mérkőzésen, de a 90. percre valamiből nagyon elege lett. Ekkor hazai részről Alan Judge bemutatott egy látványos műesést, majd hevesen reklamálni kezdett, és ezzel elszakadt a cérna. A „spori” dühödt bikaként indult meg a középpályás felé, és ha nem állnak oda többen kettejük közé, valószínűleg a bíró követ el piros lapot érő atrocitást. Így viszont valamelyest észhez tért, és bár utóbb nyilvánosan elnézést kért, azonnali hatállyal felfüggesztették, ügyét kivizsgálják.

Nagyon helyesen teszik, hiszen az a konkrét eseten túl számos általános kérdést felvet. Egyszer ugyanis már ideje lenne akár intézményesített formában is leszögezni, hogy eredendően a játékvezető is ember, még ha minden vele szemben támasztott követelmény és általa keltett látszat arra is utal, hogy nem az.

Bizonyos szint felett elvárnánk, hogy tévedhetetlen, megingathatatlan és érinthetetlen legyen, miközben bizonyos szint alatt – és a futballmeccsek 99 százaléka e nívón zajlik – nagyon is téved, esendő, megingatható és érinthető. Csakhogy erre a naponta ezerszám előforduló variációra soha senki semmiféle hatásos viselkedési formát nem fektetett még le.

Nem is az angol harmadosztályra gondolok, van annál bőven lejjebb. Latin-Amerikában szinte mindennaposak a bulvárlapokban sztorivá szelídülő rémtörténetek. Ha csak az elmúlt éveket nézzük, Argentínában, Córdobában a bíró kiállította az egyik játékost, aki csak azért ballagott le a pályáról, hogy a pisztolyát magához vegye, aztán három halálos lövéssel állt bosszút. Brazíliában egy magát késsel megvédeni próbáló játékvezetőt elraboltak, megkínoztak, majd megköveztek. Fekete-Afrikából vagy Délkelet-Ázsiából nincsenek ugyan efféle híreink, de elképzeléseink annál inkább lehetnek, sőt nem is kell ennyire messzire mennünk, megteszi egy-egy alsóházi derbi itthonról, az Északi-középhegységből vagy a Dél-Dunántúlról. Ahol némi kergetőzés, pofozkodás, nyakleves, partjelző – az asszisztens kifejezés e közegben elvétve használatos – kezéből a zászló kicsavarása úgyszólván a folklór része.

Ha a BL-ben egy magamutogató beszalad a gyepre, biztonságiak hada ered utána és teperi le. Ha egy játékos súlyosan megsérti a játékvezetőt, kiállítják, hetekre eltiltják, a médiában ezerszer idézik, a jelenetet kikockázzák; a falusi meccsen viszont nincs se széles nyilvánosság, se védelem, se elrettentés. Miként a bíró számára nincs az épségét és a tekintélyét biztosító, követendő recept sem. Ha csak őt és a családját érintő gyalázkodás ömlik rá folyamatosan egy méterre az oldalvonalon túlról, már egészen nyugis napja volt. De vajon mindig be kell érnie a rokonszenves áldozat szerepével? Ki tudja, talán a bevezetőben említett Ipswich–Northampton találkozón sem kilencven perc, hanem húsz év keserűsége robbant ki Darren Drysdale-ből.

Persze nem felmenteni próbálom, hanem megérteni. Annál is inkább, mert testközelből éltem át egyszer egy ennél is élesebb szituációt, és foglalkoztat mind a mai napig. Az angyalföldi kispályás bajnokságban, amelyben fociztunk, hetente fújt egy ránézésre is igen szerencsétlen figura. Sörösüveg alakú, váll nélküli felsőtest, alul mindig melegítőalsó – mondtuk is, közröhej tárgyává válna, ha kivillantaná a pipaszár lábait –, reménytelenül a határozottság látszatát kelteni akaró stílus, mindezek túlkompenzációjaként pedig dühből, büntető szándékból fakadó ítélkezés. Igazán még haragudni sem lehetett rá, de minden pillanatban mindannyian sugároztuk felé tökéletes megvetésünket. Emberünk egy szélsőségesen elfuserált napján barátunk és szurkolónk, Gyuszi nem bírta tovább, és elindult egyenesen felé, be, a pályára. Ő azonban – várakozásainkkal ellentétben – nem fogta menekülőre, hanem szembefordult vele, lehúzta mackója zsebén a cipzárt, és előkapott belőle egy bicskát. Nem hittünk a szemünknek. Hiszen nem is az volt a kérdés, hogyan jutott el odáig, hogy elővegye, hanem az, mi vezetett odáig, hogy egyáltalán otthon, előre megfontolt szándékkal betegye. Az addig is nyilvánvaló terheltsége mellett valahol a reális helyzetértékelése: tudta, hogy egyszer szüksége lesz rá, mert valaki nekiront – a csapatok keretében is rendre feltűnt egy-egy idióta –, és más módja, eszköze nem lesz a védekezésre. A lefejelés nála szóba sem jöhetett.

Fegyelmi vizsgálat nem volt, a szervezőktől csupán annyit kértünk, ezt a hülyét ne lássuk többet a környéken. Ma már úgy érzem, nem biztos, hogy mindenben igazunk volt. Amikor például arról olvastam, hogy a Heves megyei harmadosztályú Detk–Egercsehi bajnoki játékvezetőjét fél évre eltiltották, amiért nem hagyta magát, miután a vendégek kiállított játékosa lökdösni kezdte, eltűnődtem: mégis, mit kellett volna tennie? Mivel nem akadt senki, aki megvédje, vagy világgá szalad, vagy az egyik után odatartja a másik orcáját is a pofonért.

Sajnos nincs jó megoldás. Nem azért, mert nem találják, nem is keresik. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a labdarúgás szabályai végletesek és végzetesek. Szinte garantálják, hogy előbb-utóbb elszabadul a pokol. A tizenhatoson belül elkövetett, a mezőnyben közvetlen szabadrúgást érő szabálytalanság tizenegyes, betű szerint mérlegelési lehetőség nélkül. Akkor is, ha a kapunak háttal állva, attól tizenöt méterre, veszélytelen helyzetben szenvedi el a támadó. Kiállítás pedig vagy nincs, vagy végleges. Átmenet kizárva. Bár a sárga lap bünteti a vétkest, semmiféle előnyt nem jelent a vétlennek. Könnyű a kézilabda- vagy a vízipólóbírónak! Befúj egy büntetőt, kiküld kettő vagy fél percre egy renitenst, de emellett zuhognak a gólok és az események. Futballban azonban egyetlen sarkos ítélet eldönti a meccset, mert nem hatvan vagy húsz gólnál tesz hozzá még egyet az összképhez, hanem 0–0-nál. A teljesen egyértelmű, vitathatatlan esetektől eltekintve, akár befújja, akár nem, akár leküldi, akár nem, az egyik fél úgy érzi, méltánytalanul nagy kár érte, és a teljes begőzölésig forrnak az indulatok.

Ráadásként még ott a les is. Tudományosan igazolt tény, hogy az asszisztens látómezeje a hozzá közelebbi oldalon, hosszú indításnál, tehát majdnem száznyolcvan fokos szögben képtelen egyszerre befogni a labda elrúgásának pillanatát hátul, valamint a hátvéd és a csatár egymáshoz mért helyzetét elöl. A csúcson már ott a VAR, az akció végigfut, aztán kikockázzák. Lent, a végeken ellenben nemhogy videó, de olykor „taccsbíró” sincs. Az egy szem „spori” kiszolgáltatottsága nem is lehetne teljesebb. Emellett bizonyára nem is hivatása zsenije, hiszen akkor nem itt fütyörészne. Hogy egy másik, jellemző emlékemmel hozakodjak elő, ismertem egy játékvezetőt, aki képes volt borzalmas dolgokat „benézni”, de jó fazon lévén rendre kidumálta őket, majd miután egy teremkupán hibátlanul fütyült és ezért megdicsértem, csak ennyit mondott: „Ja, itt könnyű, itt látok.”

Mindebből mi a tanulság? Számomra csupán annyi, hogy ha a labdarúgó-játékvezető nem is mutathatja magát embernek, mi, játékosok, edzők, szurkolók tekinthetjük annak. És ha olykor egy gesztus erejéig még ki is kacsint a rá kényszerített szerepből, e téren akár még cinkosokká is válhatunk. Azok pedig ritkán fejelik le egymást.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!