A srácok rúgják a labdát a sáros úton, pocsolyás udvaron is. (Fotók: Majoros Árpád Csaba) A GALÉRIA MEGTEKINTÉSÉHEZ KATTINTSON A KÉPRE!

Éles csattanás vág bele a máltai közösségi szoba alapmorajába, a felnőttek ijedten kapják fel a fejüket, a focis fiúk elégedett vigyorral figyelik az elért hatást. És már csapják is földhöz a következő ördögpatront, az újabb durranás után szinte várva, hogy Kata néni rájuk szóljon. Kata néni persze rájuk szól, de a pukkanó játékgolyócskák történetét most már el kell mesélni a vendégeknek, és ez nem is esik az érintettek nehezére, valóságos hőstett kapcsolódik hozzájuk: a lelkes beszámolóból kisül, a közeli kínai üzletbe nemrég berepült egy galamb, a segítőkész focisták pedig rögtön ott termettek, az eladótól kölcsönzött játékpetárdával kíméletlenül kikergették a betolakodót a helyiségből, majd jutalom gyanánt kaptak a patronból még három zacskóval.

„Maszk, kézmosás, jelenléti ív!” – fogadja a szigorú hármas jelszó a Magyar Máltai Szeretetszolgálat monori Jelenlét-pontján a tanodába érkezőket, a délutáni nyüzsgés közepette megtelik élettel a ház, a konyhában kondéros tea fő, a szociális munkások megvitatják a napi teendőket, a gyerekek hangos köszönéssel dobják a székre táskájukat. Általános iskolás fiúk, lányok hajolnak matekkönyvek, nyelvtanfüzetek fölé, hogy a türelmes segítők útmutatása mellett elkészítsék a másnapi házi feladatukat. Itt jut nekik asztal, szék és figyelem – otthon sokszor mindhárom hiányzik.

És már műfüves pályán is játszhatnak – noha a meghirdetett edzés aznap elmaradt

A focistáknak duplán igyekezniük kell, csak az mehet edzésre az utca végébe, az Ilzer-pályához, aki végzett a számolással, verstanulással, fogalmazással. Ennél erősebb ösztönzés pedig itt elképzelhetetlen: a srácok rúgják a labdát a sáros úton, pocsolyás udvaron is, a palánkkal körbekerített, kivilágított műfüves kispályán azonban rangos terepet kapnak játékukhoz. És sok egyebet is, de ezekről talán ők maguk sem tudnak: fegyelemre nevelést, felelősségérzetet, közösséghez tartozást.

A máltai ház sarkában félig kicsomagolt számítógép, jó ideje porosodik bekapcsolatlanul, a játék itt még nem költözött át a virtuális valóságba, a gólt a pályán, nem „fifában” rúgják. Érkezik viszont a hír, sajnos ma elmarad az este hatra meghirdetett hivatalos edzés, a szülők kérésére döntött így Guszti bá, a decemberi hidegben és az ónos esőben nem teszik ki a gyerekeket a megfázás veszélyének. Az ördögbogyós fiúk, Jocó, Krisztofer, Póni és Riki csalódottan veszik tudomásul a fejleményt, és azonnal engedélyt kérnek, hogy soron kívül kimehessenek rugdosni. Nem kell siratnunk futballriportunk felborult forgatókönyvét, amelyet kigondolni is naiv elképzelés volt: a telepen nincs forgatókönyv.

„Havazás utáni reggelen a Tabán nagyon szép. Minden csupa fehér, tiszta – egyedül a szag emlékeztet a szegénységre. A kéményekből nem az eltüzelt fa illata száll, hanem az elégetett rongyok és szemét szaga árad. Korán kezdtem a napot, gondoltam, sokan jönnének be az irodába. Az utcán gyerekek csúszkáltak, élvezték, hogy ma még nincs iskola. Tíz óra körül jött a konténeres, hogy elvigye a szemetet. A sofőr nem látta, hogy az egyik gyerek fölkapaszkodott hátra, és húzatta magát a jégen. Bátor kissrác. Az iroda ablakát téglával megdobálták, a redőny eléggé összetört, de szerencsére az ablak nem. Még nincs áram, ezért nincs bent túl meleg, de a villanyszerelő már megnézte. Majd jön a jövő héten.”

Cigánytelep nyolctól négyig. Ez a címe Kiss Dávid szociográfiai látleletet kínáló naplójának, amely a máltaiak 2005-ben indított monori programjának korai dokumentuma, a terepmunkát vezető szociális munkás akkori tapasztalatainak hiteles leírása. Nincs benne semmi szépítés, finomítás, már az első mondatok kendőzetlen képet festenek a Tabán nevű monori szegénynegyed mindennapjairól.

A máltai Jelenlét-pont szobájának könyvespolcán azonban hiába keressük a könyvben is kiadott visszaemlékezést, és ezen nincs miért csodálkozni: a napló nem gyerekeknek való, nekik éppen elég, ha átélik a leírtakat. Egyébként is találnak egyéb olvasnivalót a tanodában A kis hercegtől kezdve az Arany János-balladákon keresztül a Minden napra egy kérdés című ifjúsági klasszikusig.

Hétévesforma kislány dinoszauruszos képeskönyvet lapozgat éppen, a többi gyerek is elfoglalja magát, a közös asztalokon itt is, ott is békésen folyik a tanulás utáni társasjátékozás. Meghitt, családias hangulatban telik a délután, odakint lassan sötétedik, a fűtött közösségi ház menedéket kínál az esős, szeles időben. A Dixit képasszociációs játékban a hatodikos Hanna következik, a félelem hívószóhoz jeges barlangban megbúvó cseppnyi lény rajzát társítja, majd bemondja saját új fogalmát: „felnövés”. A lerakott képkártyán hosszú hajú női alak három különböző tükörben figyeli magát – az elsőben gyerekként, a másodikban felnőtt nőként, a harmadikban idős asszonyként.

Juhász Katalin, a máltaiak monori vezetője a Cinka Panna utcában

A tervezők érzékelhetően nem ehhez a környezethez szabták a játékot, az illusztráció nem fedi a helybeli viszonyokat, a monori cigánytelepen sokan végigrohannak a hagyományos generációs lépcsősoron: az 520 lelkes kolóniában találkozni harmincas éveikben járó nagypapákkal, nagymamákkal. A Tabán minden második lakója tizennyolc év alatti, makacs probléma a korai gyerekvállalás, a tudatos családtervezésről megismert minták azonban hatnak lassan-lassan, a telep százhúsz családjában immár évről évre kevesebb gyerek születik. Juhász Katalin, a máltai közösségi ház vezetője beszél a sajátos közegről és a kihívásokról, elmondja, a házak nyolcvan százalékában nincs vezetékes víz, tisztálkodásra az útkereszteződés mellett felállított konténermosdókban van mód. Valamikor az utca egyik oldalán magyarok, a másikon cigányok éltek, a rendszerváltást követően azonban megbomlott a kialakult rend. A nyárfák, kiskertek eltűntek, az öregek meghaltak, érkezett egy újabb generáció, az üresen maradt házakat idegen családok foglalták el, nem is mindig legálisan. A gyökértelen beköltözők nehezebben idomultak a megszokott szabályokhoz, a szemetes környezet, a düledező lakóház, az áramvezetékre kötött buheradrót nem zavarta őket, a helyzetet pedig tetézte-tetézi a rossz közbiztonság és a drogfogyasztással járó temérdek gond. A számos nehézség közepette is érzékelhető azonban az egymásra utaltságnak némely előnye, a máltai vezető megfogalmazása szerint létezik a telepnek egyfajta természetes védőhálója. Itt senki sem vész éhen, senki sem hal meg észrevétlenül. Ha valaki látja, hogy a szomszédban nem füstöl a kémény, biztosan átmegy, és megnézi, nem történt-e baj.

A SZÁNTÓFÖLDÖN KEZDŐDÖTT...

Nem lehet írni a máltaiak monori futballmissziójáról Maka István nevének említése nélkül. Vele kezdődött a program, ő figyelt fel arra, hogy a telep mélyszegénységben élő gyerekeinek a futball segítségével érdemes támaszt nyújtani, követendő példát állítani. „Rongyos kis labdájukkal egész nap fociztak az úton. Első alkalommal ők vittek ki engem a teleppel szembeni szántóföldre, ahol két-két karót leverve játszották a meccseiket – mondta az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen szociális munkásként végző, a Miskolci Egyetemen szociológia mesterszakos diplomát szerző sportember. – Kezdettől fogva éreztem, hogy igénylik a visszajelzést, szükségük van a bátorításra, kérdezik egy-egy mozdulat után, hogy jól csinálták-e. Kialakult az edzések rendje, megszületett az akkori keretek között egy szabályrendszer, ami különösen fontos azoknak, akiknek az életében egyébként nincs napirend. Az edző a főnök, a tanár, a tekintély, akire érdemes hallgatni. »Zizisek« voltak a gyerekek, nehezen irányíthatók, a pályán elsajátított fegyelem azonban hasznukra volt a családban és az iskolában is.” A monori foci egyre több gyereket szippantott fel, idővel felmenő rendszerben külön csapatot verbuváltak a kisebb korosztálynak, 2012-ben pedig megalakult egyesületi formában a Máltai SE. Edzőterepnek adva volt a Monor SE-vel közösen használt műfüves Ilzer-pálya, de ha az időjárás nem engedte a kinti edzést, behúzódtak a hollandiai adományként kapott hangárba, amely eredetileg tulipánültetvénynek adott otthont valahol a messzi németalföldi országban. A különböző korosztályok csapatai beneveztek a szervezett bajnokságokba, a Máltai SE felnőttegyüttese pedig az MLSZ NB II-es futsalmezőnyében szerepelt (mára a felnőttgárda megszűnt, ahogy halljuk, a játékosok kiöregedtek, családot alapítottak, munkát találtak). A korábban nagypályán az NB III-as Dabasban, valamint a Mezei István vezette cigányválogatottban is futballozó Maka István ma a Felzárkózó Települések program sportszakterületi vezetőjeként tevékenykedik, reménye szerint 2022-re a program révén országosan 200-300 gyerek szerepel majd rendszeresen a Bozsik-tornák versenyrendszerében. Kitért arra is, miként érdemes kezelni, ha az ellenfelek vagy a szurkolók cigányoznak és egyéb sértéseket engednek meg a játékosokkal szemben. „Elmondok egy jellemző esetet egy U18-as mérkőzésről. Budapesten történt, csapatnevet hadd ne mondjak. Az ellenfél futballistája egy ütközés nyomán mérgében odakiáltotta csapattagunknak, hogy »te cigány!«. A meccs után a kollégámmal odamentünk a másik csapathoz, és nyugodtan elmagyaráztuk a játékosai­nak, milyen kárt tehetnek egy ilyen megjegyzéssel. Felhívtuk a figyelmüket arra, hogy a hosszú utat, amelyet a mi srácaink bejártak, ezzel az egy szóval semmissé lehet tenni.”

Árva fiú sír az ablak alatt, / Ifi'asszony a szobában múlat. / »Anyám, anyám! hideg van itt, / Bocsáss be, / Bocsáss be.« / »Megállj, poronty... megyek ki csak, / Megállj te!«
(Arany János: Árva fiú)

Cinka Panna a XVIII. század boszorkányos tehetségű hegedűvirtuóza volt, aki a legenda szerint vörös ruhában, pipázva hegedült, alakja köré utóbb jelentős irodalmi és zenei kultusz épült, megihlette mások mellett Jókai Mórt és Kodály Zoltánt is. A sajógömöri cigányzenész asszony nevét viseli a kicsi, de rendkívül sűrűn lakott monori telep főutcája, és sorsszerű is az egykori településrendezők névválasztása: a futball mellett a zene oldja talán a leginkább a hétköznapok drámáit, nem véletlenül futott fel Monoron a máltaiak immár országosan működő Szimfónia zenei szociális programja. „Kicsi vagyok én, majd meg növök én...”   – dúdolja köveket rugdosva Krisztofer, miközben az arcunkba vágó esőben sétálunk a pálya felé a tócsás földúton. Jobbról-balról súlyos szegénységről árulkodó házak, tákolt kerítések, utcán hagyott gumiabroncsok, a sarkon a hírekből jól ismert, leégett lakóház tetőszerkezetének üszkös gerendái meredeznek az ég felé. Szemben a közösségi konténerfürdő, láthatóan ittas férfi keresi szitkozódva elrejtett tusfürdőjét egy kidobott ágy lomokkal teli ágyneműtartójában, hátrébb papucsos asszony áll dideregve törülközőben, keresetlen szavakkal sürgeti a szöszmötölő embert. Valamikor sportpályát terveztek kiépíteni ide, a konténerek mögötti betonplaccon fociztak is egy ideig, de aztán átszoktak a gyerekek a máltai ház udvarának földes pályájára és a teleptől jóval távolabb eső Ilzer-pályára.

Szabó Dávid máltai tréner hisz a labdarúgás integráló erejében

A műfüves sportterep kerítésén lakat, a kulcsot a szomszédos rendezvényház vezetőjétől kell elkérni, hallom is kis idegenvezetőink dicséretét: „Imre bácsi nagyon rendes, a múltkor a flakonunkat is megtöltötte vízzel.” Néhány másodperc múlva nyílik a kerítésajtó, és mintha a mennyország kapuja lenne, rohannak be rajta a kölykök, természetesen labdástól.

„Ilyenkor kiszakadnak abból, amiben élnek – mondja Szabó Dávid, a 15-16 éves korosztállyal foglalkozó edző, aki nem mellesleg a Máltai SE Budapesten játszó felnőtt női csapatát is irányítja.   – Láthatod, a foci jelenti nekik a mindent. Megszűnik minden gond és baj, hirtelen másik világba kerülnek, ahol csak öröm van és boldogság. Ha vége az edzésnek, alig lehet leszedni őket a pályáról. Mi nem versenylovakat akarunk nevelni, a szemünkben a sport a társadalmi integráció eszköze. Akármilyen fontos a foci, a család és az iskola előbbre való. A közösségi élmény azonban meghatározó, nem felejtem például a balatonszemesi nyári focitábor emlékeit. A monori fiúk az edzések, meccsek között önfeledten strandoltak, sétáltak a mólón, zenét hallgattak, közelebb kerültek egymáshoz. Hogy mi a cél? Olyan fiúkat nevelni, amilyen például Guszti, aki szintén a telepi csapatból indult, tisztességesen dolgozik, családot alapított, és ma már ő edzi a kisebb korosztályt.”

A reményteli példa is mutatja: gondolhat bárki bármit, a telepen tényleg nincs forgatókönyv.

Lengyelországban a Monorról indult fiúk képviselték Magyarországot

Miért vannak rendőrök?
Ha valaki szabálysértést követ el, azt a rendőr megbünteti. Ha valahol lopást vagy betörést követnek el, akkor a rendőrök is segítenek a bűnöst megkeresni. Ha egy kisgyerek eltéved, akkor a rendőr segít neki, hogy hazataláljon, ha megkéri, haza is kíséri.
(Minden napra egy kérdés)

Vége a játéknak, bár ha Dávid bácsi nem hívja le erélyesen a résztvevőket, a kettő a kettő elleni csata talán éjfélig is eltart, a fiúk vaksötétben is játszanának tovább, úgy kell szinte gereblyével lehúzni őket a pályáról. Baktatunk visszafelé a Cinka Panna utca felé, messziről autóreflektor éles fénye vakít a szemünkbe. „Ezek rendőrök!” – figyelmeztet az egyik kissrác, és hangjában érezni a tisztelettel vegyes félelmet. Pedig nincs mitől tartania, amúgy is vaklármának bizonyul a riasztás, közelebbről látszik, szimpla fehér furgon világít az éjszakába. Sajátos a teleplakók és a rendőrök viszonya, a kapcsolatot feszültségek is terhelik, azonban az ellentétek a futballpályán könnyebben feloldódnak, a közös játék segít megalapozni a kölcsönös együttműködést. A közelmúltban ezt mindenki tapasztalhatta: Monoron vegyes csapatokkal együtt játszottak cigányok, rendőrök, máltaiak.

A rendőröktől nem kell félni, ez kiderült nemrég a közös focimeccsen is

„A telepen a rendőröket ismerik, tekintélyük van, nem véletlen, hogy sok gyerek felnőttkorában rendőr akar lenni – hangsúlyozza Juhász Katalin. – Az ilyen foci segít megérteni a másikat. A helybelieknek jó üzenettel szolgál, hogy a rendőr, akitől egyébként félni szokás, együtt játszik a telepi cigány fiúkkal. A másik oldalon talán a rendőrök fejében élő sztereotípiákat is árnyalja a közös meccs. Nem mellesleg egy ilyen eseményen el lehet mondani, hogy cigányként is lehet valaki rendőr. Szükség is lenne rá, és szerencsére van pozitív példa, egy telepen felnőtt monori cigány fiú valóban rendőrnek állt.”

Meghitt délutáni társasjátékozás a közösségi ház tanodájában

Tudod... a virágom... felelős vagyok érte.
Hiszen olyan gyönge!
És olyan gyanútlan.
Egyebe sincs, mint négy semmi tövise, hogy a világtól védekezzék....
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Már majdnem hat óra, amikor befut a máltai közösségi házba a kicsik edzője, Rafael Gusztáv, vagy ahogyan mindenki ismeri, Guszti bá. Közeli házépítésen dolgozott kőművesként, nem tudott volna hamarabb ideérni, edzésre is éppen csak beesett volna. Pontosabban hat órakor gyűjtötte volna össze a gyerekeket a háza udvarán, ahonnan ilyenkor együtt sétálnak az Ilzer-pályához, mert mégsem árt, ha felelős felnőtt vigyázza a vonulást. Pedig volt idő, amikor Guszti bá a legkevésbé sem gondolta volna, hogy egy napon a felelős felnőtt szerepe jut neki.

Rafael Gusztáv a telepen nőtt fel, ma már ő edzi a kicsiket

„Engem a futball, a csapat megváltoztatott. Korábban más célokat kergettem, vandálkodtam, lógtam a telepen, visszaszóltam bárkinek, nem értettem, miért kellene másokat végighallgatni – idézi fel korábbi időszakát a Gyálon született 21 éves sportember. – Ebben a közegben élek, ismerem a srácok világát, jártam jó néhány romatelepen. Értem a nyelvüket, és úgy érzem, hallgatnak is rám. Tiltom a csúnya beszédet, ha ilyesmit hallok, lehívom az illetőt, és már nyomhatja is a fekvőt.”

Az ifjú családapa maga is futballozik amatőr szinten, és nem túlzás állítani, a futballról és a világról alkotott képét gyökeresen átformálta egy négy évvel ezelőtti utazás: a Máltai SE játékosaként elrepülhetett a csapattal Varsóba, ahol a magyar színekben játszó társaság a Gyermekotthonok világbajnokságán az ötödik helyet érte el.

Megvalósult álom: varsói repülőút a Gyermekotthonok világbajnokságára

„Akkor ültem életemben először repülőgépen. Általában nincsen tériszonyom, de bevallom, fentről azért húzós volt lenézni a mélybe – mondja a monoriak trénere. – Most is bennem van a lengyelországi út emléke, azt sohasem felejtem. Ott éreztem át a foci erejét, ott tanultam meg a győzelem és a vereség súlyát. Más emberként tértem haza. Átéltem, amit később edzőként is tapasztaltam: hogy tényleg megéri segíteni a gyerekeknek a felnőtté válás útján, még akkor is, ha rögös az út.”

(A monori riport a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével készült.)

Zuhoghat az eső, fújhat a szél, nem számít, ha fociról van szó

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 18-i lapszámában jelent meg.)