Szikrázó küzdelem zajlik a szolnoki Vegyiművek-pályán (Fotók: Majoros Árpád Csaba) A GALÉRIA MEGTEKINTÉSÉHEZ KATTINTSON A KÉPRE!

Hajnalban disznót vágtak a faluban, visított a jószág, érezhette, mi vár rá, reszketett is kissé. A máltai kisbuszon erről folyik a szó, a reggeli fociról hazaszállított tiszabői fiúk egymás szavába vágva mesélik a tanárnőnek friss és kevésbé friss állatos történeteiket, még a körzeti állatorvost is felemlegetik, aki nemrég ment valamelyik házhoz „tökherélésre”. A tanárnő, az egyébként szociálpedagógus-pszichológus végzettségű, jelenleg az ELTE-n az addiktív viselkedések tanácsadó szakpszichológusának tanuló Tasi Krisztina tökéletesen érti a gyerekek nyelvét, a volán mögül tapasztalt barátként cseveg velük, kifogyhatatlan energiával, derűvel egyengeti életük többnyire igen kacskaringós útját.

Kitesszük a tizenkét éves Alexet házuk fehérre mázolt kerítése előtt. Náluk történt a kora reggeli nagy esemény, a pórul járt disznó egyik-másik része már az udvaron fő kondérban, a kis házigazda pedig kedvesen kérdezi az újságíró vendéget: „Gyün kajólni?” A meghívással nem élhetünk, sietnünk kell tovább, hazavinni a többi kis utast, aztán meg összegyűjteni a „nagy” utasokat, vagyis a szomszédos település, Tiszagyenda csapatának felnőtt bajnoki mérkőzésére készülő játékosait. Hajtunk a tiszabői utcák között, időutazással felérő buszozás ez, a Néphadsereg út, a Micsurin út, a Május 1. út, a Gorkij út még egy másik világból maradt itt, a többségükben súlyos szegénységről árulkodó, megroggyant és rendezetlen házak között azonban felbukkan egy-egy meghökkentően modern építmény is. Például egy élénk színű minipalota, amelynek erkélyén műanyag pálmafa idézi a trópusi tengerpartot, kerítésoszlopainak tetején pedig aranyozott oroszlánok hirdetik, az állatok királya Tiszabőn is tiszteletet parancsol.

Alex foci után hazatér, várják a disznóvágás utómunkái

Tasikriszta – a név errefelé szinte fogalom, az áldozatosság, elhivatottság, fáradhatatlanság szinonimája. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tiszabői Jelenlét programjának vezetője, a Tiszagyenda KSK szervezője valóban szinte misszionáriusként ápolja a gyerekek lelkét, amelyet családi erőszak, a közvetlen környezetben élők alkohol- és drogfüggősége, sötét példák sora edz nap mint nap. Elárulja, a reggeli disznóvágás sem valami spontán, vidám mulatság volt, hanem szomorú körülmények kényszerű következménye: Alex és két bátyja egy közelmúltbeli, három halálos áldozatot követelő borzasztó közúti balesetben elveszítette édesapját, muszáj szerény lehetőségeik szerint önállóan gondoskodniuk ellátásukról. Az embert próbáló időszakban a futball szinte gyógyszer: a csapathoz tartozás, az önfeledt játék, a közös erőfeszítés ösztönzése segít kimozdítani a félárván maradt tiszabői fiúkat a rájuk telepedő komorságból, enyhíti fájdalmukat. A temetést követő szombaton Kriszta testvére ment reggel ébreszteni a srácokat, a Tiszagyenda U14-es csapatát erősítő Alex mellett ugyanis futballozik bátyja, az U19-hez tartozó Ricsi is, igaz, az aktuális idényben aznap, a Tápiógyörgye elleni meccsen húzott először mezt. Nem kímélte magát, belement minden csínes helyzetbe, nem ismert fájdalmat.

„Félidőben lehúzta a cipőjét, és láttuk, hogy vérben tocsog a sarka  – meséli Kriszta. – Persze le akartuk cserélni, ne szenvedjen szegény, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy játszik tovább. »Ezt nekem túl kell élnem, ki kell bírnom!« – hajtogatta a kispadnál, és nem tudtam eldönteni, hogy a lábáról vagy a lelkéről beszél.”

Akadt olyan zavaros családi hátterű, 22 éves fiatalember is, akit egy súlyos sportsérülés ébresztett rá: mégis fontos másoknak. Zolinak előzőleg eltört a karja, de nem volt türelme megvárni a teljes gyógyulást, levágta magáról a gipszet, hogy játszhasson a Tiszagyenda bajnokiján. Balszerencséjére azonban a meccsen egy ütközés nyomán olyan szerencsétlenül esett, hogy megütötte a gerincét, mentőt kellett hívni hozzá, vákuumtakaróban szállították kórházba. Kriszta vele tartott a sürgősségire, ahol folyamatosan tolmácsolta neki a pályán maradt csapattársak biztató, szeretetteljes üzeneteit, aztán egyszer csak észrevette, hogy a sérült játékos egyre jobban szenved, sírással küszködik.  „Nem vagy jól?”  – fordult hozzá aggódva, ám kiderült, nem a fizikai fájdalom a baj: Zoli még sohasem tapasztalta, hogy érte aggódnak, és egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a különös helyzettel.

Tasi Krisztina tanárnő futballmindenesként segíti a környékbeli gyerekeket

CSAK TISZTA TEKINTETTEL LEHET BELÉPNI AZ ÖLTÖZŐBE

Tiszabő 2117 lelkes község, a 2011-es népszámlálási adatok szerint a településen élők száz százaléka cigány nemzetiségűnek vallotta magát. Az önmagában is szokatlan statisztika kiváltképp meghökkentő, ha figyelembe vesszük, hogy 2001-ben még 31 százalék mondta magát cigánynak, 69 százalék magyarnak. Kalauzunk szerint a változás mögött több tényező húzódik meg, az egyik, hogy a faluban jelentős pusztítást végző 2000-es Tisza-árvíz után a magyar lakosság a kárpótlásnak köszönhetően jó feltételekkel el tudta adni házait, és inkább elköltözött. Manapság igencsak vegyes a falukép, a cigány nagycsaládokban, különösen a Kínai nevű falurészen egy-egy portán akár húsz-huszonöten is élnek, nem különülnek el a nemzedékek, együtt laknak gyerekek, szülők, nagyszülők, nagynéni, nagybácsi. Ki-ki a maga módján próbál boldogulni, és nem mindig a tiszta munka kecsegtet több pénzzel.

„A fejlődés behozta a drogot, és akinek futja, a hétvégén igyekszik megmutatni, hogy megengedheti magának a nagy házibulikat  – mondja Kriszta, hozzátéve, hogy kábítószer gyanánt itt a legtöbbször a drogpiac szemeteit, olcsó dizájnerdrogokat fogyasztanak, például olyat is, amelyet patkányméregből állítanak elő. – A sporttal próbáljuk segíteni a fiatalokat. Előfordult, hogy meg kellett mondanom valamelyik játékosnak: csak akkor maradhatsz a csapatban, úgy szállhatsz fel a csapatbuszra, ha látom, hogy tiszta a tekinteted. És a figyelmeztetés hatott.”

Tiszabő poros grundja a csarnoképítés előtt

A futballcsapatba kerülni óriási motiváció: a Tiszagyendán működő, az összes korosztályt együttvéve 108 játékost foglalkoztató egyesület a környék sportfellegvára, a többség gyendai, de az igazolt futballisták negyven százalékát tiszabőiek, tíz százalékát tiszaburaiak adják, és akad fegyverneki, kunmadarasi, kunhegyesi, tiszaroffi is köztük. Kevés vagányabb dolog létezik a gyendai fiatalok körében, mint Tiszagyenda feliratú melegítőben végigsétálni a falu főutcáján, főleg, ha a többiek tudják rólad, a hétvégén győztes gólt rúgtál. Bár a tiszabői labdarúgás története 1984-ben véget ért, a bőiek is mellüket kidüllesztve szállnak fel hétvégén a tiszagyendai csapatbuszra, és nem kevésbé büszkén lépnek a tiszabői sportcsarnokba. A 2020 végén átadott, szupermodern építmény csillog-villog, minden igényt kielégít, és kissé olyan érzést kelt a látogatóban, mintha rissz-rossz szekerek közé betoltak volna egy vadonatúj Ferrarit. A máltaiak felfogása szerint a legnehezebb körülmények között van szükség a legnagyobb segítségre, és ha valahol ekkora a lemaradás, ott valóban nem árt gyorsítani az előrejutást. Egy régi fénykép segít elképzelni azt is, honnan indult a száguldás: a 2016-os fotón még a szomszédos disznóól előtti földes terepen sorakozik fel a futballcsapat, a játékba csapattagként is bekapcsolódó szervezőnő pedig ma is emlékszik a meccsek mellékzöngéire: „Mennyit ettük ott a port, recsegett-ropogott a fogunk között!” A porlepte terep helyett ma rekortán borítású kispálya és az említett óriáscsarnok biztosít helyszínt a délutáni edzéseknek és a szintén a máltaiakhoz tartozó, korábban csak egy 20x10 méteres tornaszobát használó általános iskola testnevelésóráinak. Aki versenyszerűen futballozik, sok esetben az iskolában is összeszedettebb, a tanítók és az edzők pedig tudatosan igyekeznek is összehangolni a két területen nyújtott teljesítményt. Mindenesetre olyan nem fordulhat elő, hogy valaki mondjuk a tanórán kapott egyes miatt nem öltheti fel a csapat mezét. Furcsán hangzik talán, ám a délutáni edzések a pszichológiai segítségre is alkalmat kínálnak.

„Ha egy kamasz srácot az utcán csak úgy megszólítanék, nehezen állna elő a valós problémáival – magyarázza Kriszta, miközben kikanyarodunk a Tiszabura felé vezető főútra, begyűjteni a kisbuszba az ottani játékosokat. – A futball azonban olyan helyzeteket teremt, amelyekben tudunk nyíltan beszélgetni. Ha egy késői edzés után autózunk hazafelé a szürkületben, könnyebben ráterelődik a szó az otthoni ügyekre, egymással is őszintébbek a gyerekek. »Igen, az én apukám is iszik. Igen, az én apukám is megveri az anyukámat.« Felszínre törnek a gondok, így máris könnyebb segíteni.”

ÉRETTSÉGI FELKÉSZÍTÉS A GYENDAI CSAPATBUSZON

Tiszabőhöz hasonlóan Tiszabura is érintett az ország legszegényebb falvait felkaroló Felzárkózó települések kormányzati programban, itt vesszük fel a buszmegállóban várakozó burai különítményt. A 18 éves hátvéd, Márton István jövőre érettségizik a kisújszállási Móricz Zsigmond Református Gimnáziumban, Nyíregyházán készül továbbtanulni testnevelő tanárnak, a tiszagyendai futballcsapatot befogadó, szeretetteljes, egymást segítő társaságként jellemzi. A nála valamivel idősebb, divatos fekete kalapot viselő Tóth Elemér ma a járványidőszakban megcsappant keretet mezőnyjátékosként segíti, amúgy az U19-es korosztálynál kapus, és félelmetes tizenegyesölő hírében áll: nem hivatalos becslések szerint a lövések nyolcvan százalékát kivédi, legutóbb Jászapáti ellen segített megőrizni az 1–0-s vezetést a 85. percben kifogott büntetővel.

Gyors igazolásellenőrzés, aztán indulhat a gyendai csapatbusz

Közben begördül a busz Tiszagyendára, a csapat többi része már útra kész, gyors leltár következik („Igazolások megvannak, elsősegélydoboz megvan, a kapusfelszerelés nálad van, ugye?”),  aztán már csak a mezek kellenek az öltözőből, és indulhat az együttes Szolnokra, a Lurkó Focimánia elleni mérkőzésre. Ez az ősz valóságos őrület utazási szempontból, ugyanis a felújítás alatt álló tiszagyendai pályán nem lehet még játszani, így a pályaválasztói jogot felcserélve minden hétvégén idegenben szerepel a csapat. Taotámogatás nélkül nem sokra jutnának a gyendai pályafejlesztésekkel, ám így is néha a zsebbe kell nyúlni – például ha beesik egy előre nem tervezett, ám mégiscsak kifizetendő 167 ezer forintos villanyszerelői díj, mint a múlt héten.

„Ezekért a srácokért megéri  – mosolyog Kriszta. – Nem felejtem például az estét, amelyen először bekapcsoltuk a megépített pályavilágítást. Csak álltunk szótlanul a gyepen, néztük fent a fényeket, és a sírás kerülgetett bennünket. A faluban elterjedt, hogy UFO szállt le Tiszagyendán. Nem tudták elképzelni az emberek, hogy mi történhetett, mi ez a világosság.”

Meccs előtti köszöntés: „Kettő-három – Tiszagyenda!”

Vidám a hangulat a kisbuszon, igaz, a szolnoki út kissé hosszabb a tervezettnél: először tévedésből a Cukorgyári pályához megyünk, amelyet azonban a jelek szerint időközben felszántottak. Mielőtt megérkezünk a meccs­helyszínnek kijelölt, szebb napokat látott, a kopott betonfalon „Műtrágya magyar termés” reklámfelirat több évtizedes festékmaradványait őrző Vegyiművek-pályára, fültanúi lehetünk a futballmindenes-pszichológus miniterápiájának.
„– És az iskolában mi van?
– Rossz a helyzet.
– Miért?
– Egyest kaptam magyarból, mert az órán dobtam ki a szemetet.
– Azt' miért volt neked olyan fontos az órán kidobni a szemetet?
– Mert zavart.
– Ha egyest kaptál, ki kellene javítani, nem?
– Jó lenne. Csak nem tudom kidolgozni az érettségi tételeket se. Igazából ki sem tudom nyomtatni őket. És májusban már vizsga. Annyira pánikolok!
– Ne pánikoljál! Majd gyere be a mosodába, ott van nyomtató, kinyomtatom. Aztán segítek neked felkészülni. Dávidnak is segítettem, meg is kapta a négyest töriből.”

Hamarosan kiderül, a szóba hozott mintaszemély Boros Dávid, a Tiszagyenda utánpótlásedzője, aki néhány éve pótérettségire kényszerült. Igen ám, csakhogy a vizsga előtt fontos mérkőzés várt a csapatra Tiszajenőn, őt pedig játékosként nehéz lett volna helyettesíteni. Nem is kellett: végül Tasi Krisztina rábeszélte az utazásra, és meccsre menet, a kisbuszban tartott neki gyorstalpalót. Másnap pedig olyan szépen felelt Magyarország három részre szakadásából, mintha minden gyendai foci helyett történelmet tanult volna.

VAN, AMIT NEM KELL MEGHALLANI

Sérülés miatt kihagyta a Lurkó elleni szolnoki mérkőzést Rézsó Gábor, a Tiszagyenda csatára, így falujában, Tiszabőn beszélgettünk a 32 éves sportemberrel. A csatornázási segédmunkásként dolgozó kétgyermekes apa szép szavakkal ecsetelte futballszeretetét, amelyet talán titkon korán elveszített édesapjától örökölt, még ha őt nem is igen ismerte, régi meccseiről csak elbeszéléseket hallott. Büszkén mutatja karján Holdat, fenyőfát, horgonyt mintázó tetoválását, bár szerényen hozzáteszi, unokatestvére kezdőként gyakorolt rajta, úgyhogy a díszítés javításra szorul. Lengyel Attila 17 éves, szintén tiszabőiként erősíti a Tiszagyenda U19-es csapatát, hegesztőnek tanul Szolnokon. Középhátvédként kiteszi a szívét a pályán, tavaly például a Rákóczifalva elleni, drámai 3–3-as ütközet után elmondása szerint lábra sem bírt állni. A csapattársaival a bajban is segítik egymást, az ellenfelektől vagy a szurkolóktól kapott megjegyzéseket, főként a cigányozást igyekeznek elengedni a fülük mellett: „Beni, az edzőnk mindig mondja, hogy ne foglalkozzunk ezzel! Megdicsér minket, hogy nem szólunk vissza. Néha nehéz megállni. Én még nem bántottam senkit, de az anyázást nagyon nem bírom.”

„FIGYELJÜNK, FIÚK, NE JÖJJENEK A LAPOK!”

Ami a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyei másodosztályú mérkőzést illeti, ez bizonyosan a legbiztonságosabb sportesemény az országban: az előírás szerinti rendezőszám fix (nyolc), a nézőszám változó, ezen a hűvös szombaton így minden szurkolóra két rendező jut. Én például sárga mellényben fél szemmel figyelem Borbély Miklós bácsit, a 71 éves törzsdrukkert, aki fiával, a nála harminc évvel fiatalabb Miklóssal követi a csapatot vagy két évtizede mindenhova: Tisza­gyendára, idegenbe, mennybe, pokolba. Igen, a bányagépjavító családi bt.-t működtető párosnak tősgyökeres tiszaroffiként Tiszagyendára is utazni kell, saját falujukban ugyanis valamikor kimondta a polgármester az ítéletet: „Nincs futball, nincs gond!” – azzal lehúzta a rolót.

A mérkőzés embere Öcsi, vagyis Tasi István kapus

A meccs előtt Kriszta testvére, a rasztahajú „Öcsi”, az egyesület működtetését edzőként és kapusként is segítő Tasi István társalog a bádogtető alatt az ellenfél képviselőjével. Megtudja, a Lurkónál éppen lejár Balázs Béla játékos-edző eltiltása, öt meccset kapott szövegért. „Lehetett benne némi cifra is” – állapítja meg vigyorogva Öcsi, és valóban, ha valaki öt meccset kap szövegért, azt talán még Petőfi Sándor is megirigyelte volna, pedig az ő szavai is keményen ütöttek a múzeumlépcsőn.

„Gyerekek, csak nyugodtan, ez a meccs nagyon kéne... – zárja eligazítását a tiszagyendaiak öltözőjében a Tasi testvérpárt edzőként segítő Boros Tibor. – Ne kapkodjunk, az ellenfelet nem kell gyilkolni, figyeljünk, fiúk, hogy ne jöjjenek a lapok!”

Az összecsapás előtti feszült várakozás a vendégöltözőben

Meg is fogadják a gyendaiak Tibi bácsi tanácsát, az első félidőben nem jön egy lap sem, viszont a csapatnak a Cseh Tamás góljával megszerzett vezetést nem sikerül megtartania, csúnya védelmi hiba után egyenlít a Lurkó („Egyem a lelked, Köpcös”  – hallom a kispad mellett Kriszta vigasztalását). A szünetben a parádésan védő Öcsi dicséretétől hangos az öltöző, Tibi bácsi meg kiadja a jelszót: „Gyerekek, a száz százalék most kevés, több kell!” A fiatalabb tiszaroffi törzsszurkoló kiszalad a csomagtartóhoz pótszigszalagért, valamelyik fiú kérte, elszántsággal nincs gond, indulhat újra a csata.

„Meg kellett tanulnom, hogy nem sírok a vereség után. Tudod, én a futballal kezelem a maximalizmusomat” – magyarázza heves érzelmi gesztusait a gyendai csapatvezetőnő, aki a jelek szerint a játék közben már az edzői irányítást is jobbára átveszi az idősebb, tapasztalt kollégától. A második félidő derekán vezetéshez jut a Lurkó, a hajrában azonban ismét a húrok közé csap Cseh Tamás, és beveri az egyenlítő gólt. „Gyere, Tomi! Gyere, Bence! Gyere, Elemér!” – ordítja szinte önkívületben a gyendai futball Jeanne d'Arcja, ám hiába a totális védekezés, a végén csak eljut lövésig az ellenfél. A kapus szép vetődéssel hárít, a labda a kezében, mellettem pedig fülsüketítő kiáltás harsan fel: „Feküdj rá, Öcsi!”   Lefújják a találkozót, megvan a tiszagyendaiak 2–2-es bravúrdöntetlenje, az imént még tombolva ugráló Kriszta megkönnyebbülten mosolyog. Nagyot sóhajt: „Minden meccsen meghalok háromszor...”

(A tiszabői, tiszaburai és tiszagyendai riport a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével készült.)

A partjelző magabiztos, de néha átlépi a határt

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 4-i lapszámában jelent meg.)