Gianni Ikarosz – Csurka Gergely publicisztikája

Az abszolút magabiztosság az a semmihez sem fogható, bizsergető érzés, ami közvetlenül a pofára esés előtt tölti el az embert.

Ez a profán változata annak, ami Gianni Infantinóval történt – ennél szofisztikáltabban fogalmazott a The Athletic (a New York Times sportoldala), amely azt írta, ez volt a FIFA elnökének Ikarosz-pillanata. Amikor túl közel került a Naphoz, akárcsak az ókori monda ifjú hőse, aki a szárnyalás mámorában egyre magasabbra tört, hogy aztán a napsugarak megolvasszák a viaszt az apja által eszkábált szárnyakon (ha esetleg valaki nem ismerné a sztorit).

És tényleg: a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) svájci elnökének az elmúlt hetek, hónapok egyet jelentettek a szárnyalással. A létező összes rekordot megdöntő világbajnoksággal jött el a csúcspont, Infantino pedig úgy gondolta, immár olyan magasra jutott, ahol egyedül ő az úr, sőt, a másik Úrtól akár meg is kérdezheti egy derűs hátbaveregetés kíséretében, nincs-e szüksége valamire. Avagy így, hogy immár Isten után ő az első – bár a holtverseny sem elképzelhetetlen, sőt –, és több mint 200 tagország támogatja (ha másért nem, hát azért, mert bőven jut mindenkinek a vb által generált 15 milliárd dolláros bevételből), szóval akkor egyszer csak bejelentette, jön az újabb mérföldkő, és az üzleti világ részesedést szerezhet a világbajnokság lebonyolítására gründolandó gazdasági társaságban. Azaz betolnak újabb súlyos milliárdokat befektetésként, amiből még többet tud visszajuttatni a tagországoknak, 20 millió dollárt fejenként, pluszban; Petőfi ezt látná, máris módosítaná a versét: most mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán.

Ehhez képest a tagországok többsége teljesen másképp interpretálta a megállást, leginkább úgy, hogy eddig és ne tovább. Az UEFA volt a legkeményebb, teljes bojkottot belengetve, hasonlóan érdes hangnemben reagált az észak- és közép-amerikaiakat tömörítő CONCACAF, és ha nem is ennyire kardcsörtetve, de azért kellően elutasító hangvételű közleménnyel állt bele Infantinóba az ázsiai konföderáció is.

Negyvennyolc órán belül Zürichben megfútták a visszavonulást hirdető harsonákat – mondjuk jellemző, hogy egy száraz FIFA-közlemény tudatta ezt a világgal, Infantino még véletlenül sem vette nevére a bejelentést.

Más kérdés, hogy itt nem álltak meg a lázadók, immár az elnök vérét akarják. Az biztos, hogy az alig két hete még a világ leginkább bebetonozott sportszövetségi vezetőjének számító nagyvezér potenciális megdöntése döbbenetes fejleménynek tűnik. Ugyanakkor a sztorit mind jobban felfejtő médiumok oknyomozásából összeálló kép azt sugallja: mindenki így jár, aki az idő előrehaladtával teljesen elvágja magát attól a közegtől, amely felemelte. 

Infantino is totálisan elveszítette a realitásérzékét, és a vb sikerétől megrészegülve immár abszolút mértékben úgy gondolta: ő maga a futball, legalábbis intézményi szinten, bármit megtehet, hiszen mindenki az ő szavát lesi. Ennek megfelelően nemhogy a FIFA legfőbb döntéshozó testületét, a Councilt (tanácsot) nem tájékoztatta a terveiről, de még a legközvetlenebb munkatársainak sem szólt az egészről: főtitkárának, a svéd Mattias Grafströmnek, illetve az adminisztrációt ügyvezetőként irányító francia Kevin Lamournak – mindkettő végig lojális és professzionális munkát végző támogatója volt eddig – halványlila fogalma sem volt, mire készül a főnök. Lamour most odáig ment, hogy névvel-címmel kitálalt az AFP hírügynökségnek, nonszensznek minősítve ezt az eljárást, hozzátéve, muszáj volt ezt kiadnia magából ahhoz, hogy nyugodtan aludjon, még úgy is, ha esetleg emiatt kirúgják. Fizetett alkalmazottak ritkán borítják ki ennyire a bilit a sportvilágban – már ez is mutatja, mennyire elrúgta a pettyest Infantino. 

Mint kiderült, ezt az egészet a vb-döntő előestéjén akarták bejelenteni nagy dérrel-dúrral a New York-i Waldorf Astoriában, ám az elnök végül úgy döntött, inkább elhalasztják, mert mélyen érezte, ez nem venné ki magát túl jól a finálé előtt. Viszont folyamatosan szórt kisebb-nagyobb információs morzsákat különböző komolyabb üzletembereknek, nem csoda, hogy a Nagy Terv elkezdett kiszivárogni, míg végül a Financial Times meg nem írta. Ez viszont borított mindent, gyorsan közre kellett adni a hivatalos verziót, csakhogy a visszatámadás teljesen felkészületlenül érte Infantinót, akinek a legjobb kommunikációs emberei a brutálisan hosszú világbajnokság után kivett megérdemelt szabadságukat töltötték. Úgyhogy a svájci kénytelen volt a bizniszben érdekelt felekkel együtt egy külsős céget felbérelni, csakhogy az UEFA is bevont egy profi tanácsadó kompániát, avagy a PR-háborút mindkét oldalon nehéztüzérséggel vívták, és már látható, hogy az európaiak lőttek nagyobbat és pontosabban.

Infantino egyébként túlságosan az amerikaiak hatása alá került az elmúlt időszakban. A Trump családdal már az amerikai elnök első négy éve során összeboronálódott, a most kútba esett megabizniszben főszerepet játszó Joshua Kushner, illetve testvére, Jared – aki ugyebár Trump veje – annak idején a 2026-os vb-pályázatnál is mozgatta a szálakat, később belefolytak a klub-vb szervezésébe, és ők érték el, hogy New Jersey (ami félig-meddig New York, ahol felnőttek) legyen a döntő helyszíne, ne a texasi fedett szuperstadion.

Nem utolsósorban ők, valamint a Formula–1-et új dimenzióba helyező Liberty Media korábbi feje, Greg Maffei dumálták tele Infantino fejét azzal, hogy a FIFA mennyire szegényház ahhoz képest, amennyi pénzt az amerikai profi ligák, elsősorban az NFL és az NBA vagy az angol Premier League termelnek a maguk területén, méretarányosan. Arra jutottak, hasonlóan üzleti alapra kell helyezni a foci vb-t, amely globálisan nagyságrendekkel több embert ér el, mint az említett, brutálisan nyereséges sportbizniszek – hiszen valóban az egész földkerekség a piaca –, és ebben a formában a 15 milliárdos bevétel simán megsokszorozható. Akár úgy is, hogy kétévente rendeznek vb-t – 64 csapattal…

Infantino persze azonnal a saját perspektívájából is kezdte szemlélni az egészet: hogy akkor ő az amerikai ligák mintájára valamiféle komisszárja lehetne az egész részvénytársaságnak, márpedig az NFL vagy az NBA adminisztratív főnöke dollártízmilliókat vesz fel évente, míg neki, FIFA-elnökként be kell érnie rongyos hatmillióval (azaz havi 500 ezer dollárral, ami most úgy 160 millió forint, valóban épphogy érdemes lehajolni érte). Ráadásul elnökként a maximált terminusok miatt csupán négy éve maradna (ha újraválasztják), komisszárként – vagy nevezzük vezérigazgatónak – viszont tovább viríthatna a díszpáholyban tíz, sőt, akár húsz évig is. 

Mellesleg az egész világbajnokság minden korábbit felülmúló kommercializálása – az ivószünetekben eladható reklámidő, a szurkolói pénztárcák legmélyére hatoló dinamikus jegyárazás meg minden más – afféle demonstráció volt Infantino részéről, hogy megmutassa, termékeny az a talaj, amelyet a jövendő befektetők öntözhetnek.

Ezzel kelt, ezzel feküdt, mégsem szólt senkinek, így nem érzékelte, hogy mindent azért ő sem tehet meg. Még ha ennek az ellenkezőjét is sugallták az elmúlt esztendők történései. Hogy a szaúdiaknak juttatta a foci vb-t, cserébe ők kisegítették a kutyát nem érdeklő klub-vb közvetítési jogainak megvételével; hogy megint csak a Council értesítése nélkül csicsás FIFA-békedíjat adott át Trumpnak a vb-sorsolás alkalmával (az elnök köszönte szépen, majd hamarosan elraboltatta a venezuelai elnököt, s nekiállt bombázni Iránt) – belefért. Aztán az egész már a pályán is visszaköszönt a nyáron a Balogun-affér kapcsán, elvégre amerikai elnökök telefonjaira korábban nem volt szokás piros lapos eltiltásokat visszavonni – meg hát a kötelező hidratációs szünetek sem jártak komolyabb egyeztetésen; a leginkább érintettnek tűnő szervezet, a szabályok integritásán őrködő IFAB tagjai is csak ádámcsutkájukat tudták lenyelni, mikor kiderült, inkább négy negyeddel játsszák a meccseket az évszázados félidők helyett. Bónuszként a FIFA marketingosztályán is locsolgatják magukat, miután kiderült, az elmúlt éveket végigcsinálták a Bank of Americával főszponzorként, ehhez képest az új mestertervben már a legfőbb helyi ellenlábassal, a JP Morgan Chase-szel akarták az egész befektetősdit levezényelni.

És mégis: mindent el lehetett intézni néhány jól megkonstruált mondattal, lehengerlő mosollyal, mint amikor az újságírók az amerikai vízumpolitikának áldozatul eső szomáliai játékvezetőről vagy az irániakat ért atrocitásokról kérdezték. Egy laza „chill and relax” (dőljetek hátra és engedjetek ki) volt a konkrét válasz; és ennyiben is maradt minden, kvázi úgy tűnt, Infantinón egyszerűen nem lehet fogást találni.

Ezt a kivételes helyzetet sikerült zuhanórepüléssé konvertálnia – és jelenleg az a nagy kérdés, van-e bármi, ami ezt meg tudja állítani.

Halkan jelzem: Ikarosz ebben a fázisban már hasztalan próbálkozott.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!