Lovrencsics Gergő élvezi a munkát Splitben a saját akadémiáján

– Reggel van, alig múlt kilenc óra. Jól hallom, hogy még odahaza van?
– Éppen a reggeli kávémat készítettem el. Most ültem le meginni, szóval, a legjobbkor hívott – felelte lapunknak adott interjújában a 36 esztendős Lovrencsics Gergő, korábbi 44-szeres válogatott labdarúgó, aki 2021-ben a Ferencvárosból a horvát Hajduk Splithez igazolt, a profi futballt a másodosztályú Solin csapatában hagyta abba. – Nyári szünet van, a fiúknak nincs iskola, reggel nyolckor keltünk.

– Aztán délelőtt még irány az edzőpálya?
– Már csak azért is, mert a napokban indult az első nyári futballtáborom. Az idén először tartok ilyet, szerencsére jelentős érdeklődés volt, huszonnyolc kisfiú gyűlt össze. És örömmel mondhatom, a kéthetes tábor első felében két kis magyar növendékem is volt.

– Ők hogyan kerültek oda?
– Paksról érkeztek. Korábban Splitben voltak nyaralni, megkerestek, kijöhetnek-e megnézni egy-két edzésemet. Hónapokkal később megkeresett az édesanyjuk, és miután kiderült, hogy nyári focitábort indítok, azonnal jelentkeztek.

Nem tudott azonosulni a horvát edzésmódszerrel

– Szolnokon született, éveken át volt légiós Lengyelországban, a Ferencvárossal háromszor nyert bajnokságot, hogy aztán a Hajduk Splitben, majd a horvát másodosztályú Solinban futballozzon. Szolnoki éveiben gondolta volna, hogy egyszer Horvátországban alapít saját futballiskolát?
– Sok mindenre gondoltam, de erre nem… 

– Az akadémiáról régóta álmodozott? Vagy honnan jött ez az ötlet?
– Az utolsó évemben, amikor a Solin labdarúgója voltam, olyanokat tapasztaltam az utánpótlásban, amivel képtelen voltam azonosulni. A játék mellett két gyerekcsapat edzéseit vezényeltem, és bár a klub a szerződésem lejárta után szerette volna, ha maradok, túl sok mindennel nem értettem egyet.

– Mégis mivel? A klub filozófiájával? Az edzésmódszerekkel?
– Nagyjából semmivel. A két korcsoportban hetvenöt gyerkőc tartozott hozzám, hiába készültem az edzésekre, kivitelezhetetlen volt. A szülők, akik hozzám hordták a gyerekeket, folyamatosan kérdezgették, miért nem alapítok saját futballiskolát. Olyan akadémiát, ahol a saját elképzelésem szerint dolgozhatok és a magam ura lehetek. Így született meg a Lovrencsics Academy.

– Helyileg hol vannak?
– Splitben találtam helyet. Nem volt mondjuk könnyű. A papírmunka elvégzése nagyjából két-három hónap volt, addig jártam a pályákat, végül egy ismerősömmel sikerült megegyeznem. Két kispályát üzemeltet, az öltözők mellett van egy kis bárja is, ahol esténként le lehet ülni sörözni, iszogatni, beszélgetni. Helyi csapatoknak, baráti társaságoknak adja bérbe a pályát. Az egyik pálya remek állapotban volt, alá volt csövezve, a másik viszont finoman fogalmazva is hagyott kívánnivalót maga után. Miután megegyeztünk, magyarországi kapcsolataim révén felújítottuk azt a pályát is, teljesen új műfű borítást kapott. Akadémia-tulajdonosként bérlem tőle a pályákat, esténként pedig ugyanúgy jöhetnek a baráti társaságok. Harminchárom gyerekkel indultunk, most ötvenöt játékosunk van. Reggeli edzéseink vannak, mert itt az iskolarendszer teljesen más, mint odahaza.

– Miben más?
– Az én két kisfiam, Nathan és Tymon is úgy járnak, hogy egyik héten délelőtt, másik héten délután vannak iskolában. Horvátországban úgy van a rendszer, hogy ha az egyik szülő nem dolgozik, a gyerek nem töltheti az egész napot a suliban.

Élvezi a munkát a gyerekkel, később jöhet a felnőttfutball

– Két kisfia is az akadémiára jár?
– A kisebbik igen, a nagyobbik azonban abbahagyta a labdarúgást.

– Nocsak, hogyhogy?
– Nathan inkább az édesanyja beállítottságát örökölte. A Lego, a rajzolás, a makettépítés, a kreatív megoldások érdeklik. Ettől még van olyan nap, amikor odajön hozzám, és szól, hogy szeretne ő is beállni edzeni. A nála egy évvel fiatalabb, most hétéves Tymon viszont él-hal a labdarúgásért. Éppen a napokban beszéltük édesapámmal, éppen olyan mentalitású, mint én voltam annak idején.

– Feleségét, Katarzynát lengyelországi éveiben ismerte meg. Azóta is lengyelül beszélnek odahaza?
– Mi egymással igen. A gyerekekhez én magyarul, Katarzyna lengyelül beszél kizárólag, ők viszont egymással az utóbbi időben horvátul.

– Szép kis kavalkád.
– Ja, és hogy tovább bonyolítsam, Nathan mellette anyanyelvi szinten beszél angolul, Tymon pedig franciául. Az óvodában angol és francia csoportba jártak, tökéletesen megtanulták a nyelvet. Ráadásul az iskolában a tanárnők azt mondták, az osztályában Nathan volt a legjobb horvát nyelvből. Magyar létére…

– A jelek szerint megszokták, megszerették Splitet. Ott terveznek hosszú távon?
– Negyedik éve élünk itt, ki tudja, mit hoz a jövő. Megszerettük Horvátországot, rengeteg barátot szereztünk, Split gyönyörű város. De meglehet, a céljaim miatt egyszer újra nyakunkba vesszük a világot.

– Mire készül?
– Most még élvezem a munkát a gyerekekkel. De… Később szeretnék felnőttcsapatnál vezetőedző lenni. Az pedig igazi vándorélet. 

– Felesége az évek során hozzászokhatott... Nem bánja, hogy újra ez várhat önökre?
– Egyáltalán nem. Amikor Horvátországba költöztünk, akkor is mindenben támogatott, nem zavarja a sok költözés.

Az öregfiúkmeccsek arrafelé mást jelentenek, mint nálunk

– Igaz, hogy a horvát öregfiúk-bajnokságban sorra nyeri a kupákat?
– Azért az túlzás, de elég tornán indulok a csapataimmal, sokszor nyerünk is. Horvátországban az öregfiúk futballjának is óriási hagyománya van. Hol korábbi Hajduk-futballistákkal, edzőkkel játszom egy csapatban, hol a legutóbbi klubomtól hívnak a csapatukba, én pedig örömmel megyek. Ráadásul sokszor elképesztő a hangulat az ilyen meccseken, füstbomba, görögtüzek, zászlók, össze sem lehet hasonlítani egy otthoni öregfiúkmeccsel. Ja, és hogy el ne felejtsem: az öregfiúk között a futsal élvonalban országos bajnokságot is nyertünk, úgyhogy immár futsal bajnoknak is mondhatom magamat.

– Hogy a régi szép időkről is ejtsünk szót: mit szól a Ferencváros szerepléséhez? Sorozatban hetedik bajnoki címét szerezte a klub.
– Annak idején Szerhij Rebrovval közösen indultunk el egy úton, a jelek szerint jó úton. Évek óta mondom, a Fradinak a Dinamo Zagreb példáját kell követnie, minden évben a nemzetközi kupában kell szerepelnie, a bajnoki cím pedig immár alap. Elnézve a mostani keretet, sorozatban a nyolcadik aranyérem is meglesz. Az elmúlt hónapokban kifejezetten örültem Tóth Alex berobbanásának.

– Ő ott volt már akkor a Fradi utánpótlásában? Ismerte őt?
– Nem ismertem. De nagyon örülök, hogy ilyen fiatalok kerülnek elő a klubnál. A Puskás Akadémia a legutóbbi bajnokságban megszorongatta a csapatot, de nincs ebből gond, kis konkurencia nem is árt.

– Tartja valakivel a kapcsolatot a klubtól?
– Éppen a közelmúltban kaptam egy meghívást. A harminc évvel ezelőtti Bajnokok Ligája-együttes és az öt éve BL-csoportkörbe jutott csapat tagjai találkoznak, engem is meghívtak az eseményre. Nem tudom még, el tudok-e menni a találkozóra.

– Ha öt-tíz év múlva eljut odáig, magyar vagy horvát klubcsapatot irányítana inkább?
– Nem tudom. Előbb jussak el odáig!

Különös csapatkapitányi kinevezés a Fradinál

Lovrencsics Gergő annak idején csapatkapitánya is volt a Ferencvárosnak. A kinevezése azonban nem megszokott módon történt, Szerhij Rebrov vezetőedző megüzente, mostantól az ő karján lesz a karszalag. A korábbi védő elárulta, a Honvéd elleni meccs előtt éppen a gyúrópadon feküdt, amikor Dibusz Dénes bement hozzá, és megkérdezte, felvegyék-e a melegítőfelsőt a kivonuláshoz. Nem értette, miért tőle kérdezi, majd a kapus elmondta, Rebrov üzeni, hogy ő a csapatkapitány. Lovrencsics Gergő hirtelen nem hitt a fülének. Két héttel később odament a vezetőedzőhöz, megköszönte a bizalmat, és amikor megkérdezte, miért őt választotta, a tréner csak annyit mondott: te olyan mentalitású vagy, mint én – majd hátat fordított, és elment.