104? Mentőt ide! – publicisztika

Az egyik ott alvós gimnáziumi osztálykiránduláson (azt hiszem, akkor kóstoltuk meg először az alkoholt), úgy éjféltájt mi öten fiúk úgy éreztük, legfőbb ideje nekiállnunk kártyázni. Hamar kiderült azonban, hogy egyetlen olyan kártyajáték sincs magyar kártyával, amelyet mind az öten ismernénk. Mit tehettünk volna, ki kellett találnunk egy saját kártyajátékot, aminek akkor álltunk neki megalkotni a szabályait. Árpi barátom ragadta magához a kezdeményezést, mondta, hogy mire mit szabad rakni, mi mit üt, és így tovább. Bizonyos lapok – már meg nem mondom, milyen alapon – egy talonba gyűltek. Jó másfél órája játszhattunk már, amikor a talonban lévő lapokról (volt ott már vagy tizenkét-tizennégy) Árpi kijelentette: „Na, akkor ezeket a lapokat kivesszük, ezek a mi kártyajátékunkban nem játszanak. És akkor most találjuk ki a szabályokat!” Inkább kidőltünk, mint egy zsák.

Ez most arról jutott eszembe, hogy nyilvánossá vált a 2026-os labdarúgó-világbajnokság pontos menetrendje. Azt egy ideje tudjuk már, hogy az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által közösen rendezendő tornán 48 csapat szerepel már, ami önmagában is ijesztő, mégis döbbenetes most belegondolni, hogy 104, azaz száznégy mérkőzést rendeznek a vb-n. A legutóbbi hét világversenyen, amióta 32 csapatos volt a mezőny, 64 találkozót rendeztek, és már az is soknak tűnt, még úgy is, hogy leghőbb szenvedélyünk a futball. Most egyharmadával gyarapszik a mezőny, de a meccsek száma kétharmadával nő, mert a lebonyolítás is olyan lesz, hogy a tizenkét négycsapatos csoportból minden csoportelső és -második továbbjut, és még a nyolc legjobb csoportharmadik is, és utána jön az egyenes kieséses rendszer, a legjobb harminckettőtől. Vagyis tisztára olyan, mint Árpi barátom kitalált kártyajátékában: lejátszanak majd a vb-n 72 (!) meccset csak azért, hogy eljussunk ugyanoda, ahol eddig is voltunk, a legjobb 32-ig. Totális elmebaj. Hívom is a 104-et…

Persze a mérkőzésszám a vb-ken a kezdetektől szinte mindig emelkedett. Az első világbajnokságon, 1930-ban még csak 18-at rendeztek. Négy évvel később, a másodikon 17-et, majd újra 18-at. A háború utáni elsőn már 22-t, 1954-ben 26-ot, 1958-ban 35-öt. Chilében aztán csak 32-t, így maradt ez 1974-ig, amikor 38-ra nőtt a mérkőzésszám. Spanyolországban, 1982-ben jött a következő ugrás, amikor 52 találkozóra került sor, 1998 óta pedig már 64 meccsesek a vb-k.

Hogy a folyamatos létszámemelés hátterében mi áll, nem nehéz kitalálni. Ahogy a híres filozófus és közgazdász, Marx Károly is megállapította, a lé határozza meg a tudatot, és egyszerű a matek: több meccs=több reklámbevétel, több televíziós jogdíj, vagyis minden téren több lé. Az emberek pedig csak isznak meg isznak, akkor is, ha nem szomjasak.

Csak nehogy visszaüssön a közgazdaságtan. Mert azért vannak más törvényei is, mint például az, hogy minél több van valamiből, annál értéktelenebb lesz. Mi tagadás, a FIFA (és persze más dolgokban az UEFA) igencsak próbára teszi már a „terhelhetőségünket”. Még a legnagyobb futballbolondnak is megárthat 104 vb-meccs több mint öt héten át. Befogadhatatlannak tetszik ez a mennyiség. Így is óriási már ma a túlkínálat sportból és futballból a rengeteg sportcsatorna révén, de a labdarúgó-világbajnokságnak az adja, adta az egyik báját, hogy négyévenkénti ünnep. Míg bajnoki és kupameccseket, sőt BL-mérkőzéseket is ki tud hagyni az ember, egy vérbeli futballrajongónak a világbajnokságon minden találkozót „illett” látnia, még azokat is, amelyeken nem a neki kedves csapatok játszottak, merthogy csupán négyévente van vb, általában csak olyankor látjuk pályára lépni, mondjuk, Chilét, Japánt vagy Costa Ricát. Én is tartottam magam ehhez, 1990 óta nem is hagytam ki vb-meccset, ha nem volt rá nyomós indokom. Ez most már kivitelezhetetlen lesz, a legnagyobb jóindulat mellett is. A 38 nap alatti 104 mérkőzés napi 2.73 találkozót jelent átlagban úgy, hogy a szünnapokra is ennyi jut. Feldolgozhatatlan mennyiség.

Emlékezhetünk, a Bajnokok Ligájában is beiktattak egy második csoportkört 1999-ben még több meccs, még több bevétel alapon, de 2003-ban el is törölték, mert az emberek nem tudták ennyi találkozón megtölteni a stadionokat, és többet ártott a biznisznek az, hogy olykor félig sincsenek a legendás nagy stadionok. Csúnyán is festett az akkor még 95 ezres Camp Nou 45 ezer nézővel a Barcelona–Newcastle United összecsapáson.

Persze a FIFA most úgy matekozik, hogy feltölti nagy piacokat jelentő ázsiai csapatokkal a mezőnyt, amelyek eddig nem tudtak bejutni a 32 közé. Az európai kvótát ugyanis alig emelik, 13-ról csak 16 csapatosra, a „fejlődő” térségek viszont rengeteg új helyet kapnak, és ha ott lesz a vb-n Kína vagy India, biztos jut néző is bőséggel, hiszen ezekben az országokban tényleg nagy ünnep lesz a vb, mivel Kína eddig csak a 2002-es tornára jutott ki, India pedig még nem szerepelt a csúcstornán.

Ami nekünk viszont eddig élményt jelentett, az most lélekölő meccsdarálássá alakul át. Egyébként is gyakran írunk arról, hogy míg régebben egy futballmeccs-közvetítés igazi élmény volt, ma már sokszor azon kapjuk magunkat, hogy egy esti fogmosás rutinjával és egyhangúságával nézzük még a legnagyobb rangadókat is. Na, ez hiányzott még a világbajnokságon is… A rutinosabb nézők már rászoktak, hogy a Bajnokok Ligáját csak a negyeddöntőtől kezdik el nézni, addig úgysem történik semmi izgalmas, csak menetrendszerűen bejutnak a legnagyobb klubok. Ez vár a világbajnokságra is? A csoportmérkőzések lényegében elveszítik a tétjüket és az izgalmi faktorukat a mezőny felhígulásával, és azáltal, hogy még nyolc csoportharmadik is továbbjut. Mert ne legyen kétségünk, a létszámemelés erősen a minőség rovására megy majd, már a 32 csapatos mezőnyben is mindig volt jó néhány együttes, amely erősen kilógott lefelé. A 2026-os futball-vb-n is az lesz, hogy a csoportmeccseket és a következő kört majd csak „átpörgetjük”, aztán a nyolcaddöntőtől elkezdjük nézni, amikor már csak a nézhető futballt játszó válogatottak maradnak benn? Nagyon rossznak tartom az irányt.

Már a legutóbbi, katari világbajnoki cím is 929 mérkőzés lejátszása után dőlt el, beleszámítva az összes selejtezőt. Ha a kvalifikációs rendszer nem is változik jelentősen, akkor is az első labdaérintéstől addig, hogy a New York-i MetLife Stadionban 2026. július 19-én a magasba emelje valaki a vb-trófeát, csaknem ezer találkozót kell lejátszani.

Amúgy meg, ha beválnak a telhetetlen FIFA számításai, és valóban kristálytisztán bizonyítást nyer egy ekkora számbeli ugrás után is, hogy több meccs több bevétel, akkor viszont Árpi barátommal szívesen ajánlunk nekik egyéb lebonyolítási módokat, hogy maximalizálni tudják az extraprofitot.

Például kezdhetnének azzal – kizárólag az igazságosság jegyében –, hogy a 48 csapatos mezőnyben mindenki játszik mindenkivel. A győzelemért ugyanúgy három pont járna, a döntetlenért egy-egy. A tabella utolsó két helyezettje ezután kiesne, és a maradék 46 csapat megint körmérkőzést játszhatna egymással. Így folytatódhatna 32-ig, akkor kezdődne a csoportkör. De persze senki sem esne ki, csak a csoportelsők a csoportutolsókkal játszanának a folytatásban, a másodikok pedig a harmadikokkal. Így eljutnánk a legjobb tizenhat közé, ott kezdődne a második csoportkör. És a végén, a legjobb négy között aztán lehetne final fourt rendezni, arra még mondhatná is a FIFA, hogy pusztán a hagyományőrzés jegyében, mert az 1950-es brazíliai vb-n is négyes döntő volt.

Ja, és a győztes jutalma az lenne, hogy kijut a következő vb-re. Utána már csak a maradék negyvenhét helyet kellene hasonló lebonyolítás után eldönteni.

Őrültségnek hangzik?

Ugyan, kérem, ez színtiszta közgazdaságtan!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!