Mellékszál (látszólagos) – Malonyai Péter jegyzete

Három évtizede, így a hármas szám jegyében kapta a kérdéseket tőlünk Tokmac Nguen a harmincadik születésnapján, a válaszait olvassák el, aki fogékony rá, sok mindent megtud a mai profi futballistákról

Először is azt, hogy – maradva Tokmacnál – már ifjan bejárhatják Európát, ha kis szerencséjük van, topklubok, világsztárok ellen futballozhatnak (kupasorsolás), sőt – Fortuna még nagyobb kegyeként – velük egy csapatban.

És itt megállok egy pillanatra, mert a játékos azt mondja, nem mindig azokkal a legjobb játszani, akik nagy vagy esetenként a legnagyobb nevet vívták ki maguknak. Ez lényeges megjegyzés, hiszen a futball csapatjáték, a játékosok stílusa, mentalitása nem egyforma. Ha minden stimmel, ha megvan az összhang, akkor abból is nélkülözhetetlen társ lehet, akiről nem is gondolnánk. Tokmac csatár, többnyire a lehető legtávolabb várja, adja, kergeti a labdát Dibusz Dénestől, mégis kiemeli a kapusát, akivel jó együtt lenni a pályán. És ami a közvetlenebb (játék)kapcsolatot illeti, Aissa Laidounit említi, mondván, fantasztikus összehangban tudtak futballozni a most már az Union Berlinben vitézkedő tunéziaival.

Felteszem, úgy adta, várta és kapta vissza a labdát, ahogy az neki jó volt, reagált a helyezkedésére, érezte a ritmusát. Apróság az ilyesmi, mégis kulcskérdés, hiszen annak idején a legendás újpesti csatároknak (Fazekas László, Bene Ferenc, Dunai II Antal, Zámbó Sándor) is meg kellett küzdeniük azzal, hogy Göröcs János másként lőtte meg a labdát (pörgetve), mint az utána következő irányító, Tóth András (erőből).

Ez csak látszólag mellékszál, az pedig végképp nem az, hogy – Laidouni ide vagy oda – hősünk elképzelhetőnek tartja, hogy a Fradiból vonul vissza. Feltételezem, azért, mert jól érzi magát Budapesten, a klubnál, ahogy a felesége és a kisfia is. Amikor tavaly szerződést hosszabbított, bevallotta, hogy az érzelmeire hallgatva döntött. Nekem ez roppant szimpatikus, az ilyesmi nem szokás mostanság, a régebbi (futball)korokra hajaz – legyen elég ennyi.

Noha pályám kezdetén intettek, hogy a nevekkel nem illik (vissza)élni, de nem bírom ki... Tokmacot „Tökmagnak” becézik a kedvelői, márpedig a tökmag, ha nem is hungarikum, de magyar specialitás. A szotyival együtt része a futballkultúránknak, a magyar szurkolói létnek.

Azt is tanultam, hogy egy-egy írást „blikkfanggal”, azzal figyelemfelkeltően illik zárni, de most ezt a figyelmeztetést is megszegem. Csak az után tehetek itt pontot, hogy rögzítem: Isten éltesse Tokmac Nguent!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!