Tisztelt Vízer László Máriusz! 
Röstellem, hogy a nyár közepén zavarom, de egyszerűen muszáj volt írnom. Gondoltam arra is, hogy táviratozom, esetleg postagalambot küldök, úgy mégiscsak személyesebb az egész, de végül meggyőztem magam, hogy az újságon keresztül üzenek.
A világért sem szeretnék beleszólni a munkájába, tudom, hogy sikeres üzletember, s talán még fel sem ért a csúcsra, csak hát futballszerető emberként azt látom, hogy a soproni csapattal olykor mostohagyerekként bánik.
Pénzeli, öltözteti a fiúkat, de valahogy mégsincs rend a házuk táján.
Talán hirtelen dönt, olykor indulatból cselekszik, amikor egyre-másra meneszti az edzőket. Az ön pénze, az ön felelőssége s az ön csapata – csakhogy egy klub soha nem lehet egyetlen ember játékszere. Nézi az ember a listát, és azt látja, hogy Csank János és Csertői Aurél mindössze hat meccset kapott, Dario Bonetti és Selymes Tibor tizenkilenc találkozón dirigálhatott (tegyük hozzá: több részletben!), Vass László öt találkozón ült a Sopron kispadján, Roberto Landi pedig háromszor vezényelte csatára a fiúkat.
Ezt aligha nevezhetjük szisztematikus, hosszú távú építkezésnek.
Hanem most itt a lehetőség a változásra. Olyan edzőt talált, aki habitusánál, felkészültségénél, lelkesedésénél, sőt megszállottságánál fogva az NB I-be való. Hírlik, ön is tiszteli Détári Lajost, s nem véletlenül választotta az egykori világválogatott labdarúgót. Legyen hozzá türelmes! Hagyja bizonyítani, próbálja ki, milyen az, ha valaki legalább egy szezont eltölt a kispadon. Higgye el, Détári Lajos ugyanazt akarja majd, mint ön: megmutatni a világnak, hogy győzelemre született. Úgy, mint annak idején futballistaként.
Persze jönnek majd vereségek, lesz majd gyengébb játék, idegesen fütyülő közönség.
Mert a Sopron nem csodacsapat, s aligha győzné le az Arsenalt. De ha azt látja a közönség, hogy Döme megtanította küzdeni, kilencven percen át futni a játékosokat, már elégedett lehet. Azonban ehhez hosszú távú bizalom is szükségeltetik.
Lepje meg magát és a közvéleményt!
Ne váltson edzőt két hét múlva!
A világért sem szeretnék beleszólni a munkájába, tudom, hogy sikeres üzletember, s talán még fel sem ért a csúcsra, csak hát futballszerető emberként azt látom, hogy a soproni csapattal olykor mostohagyerekként bánik.
Pénzeli, öltözteti a fiúkat, de valahogy mégsincs rend a házuk táján.
Talán hirtelen dönt, olykor indulatból cselekszik, amikor egyre-másra meneszti az edzőket. Az ön pénze, az ön felelőssége s az ön csapata – csakhogy egy klub soha nem lehet egyetlen ember játékszere. Nézi az ember a listát, és azt látja, hogy Csank János és Csertői Aurél mindössze hat meccset kapott, Dario Bonetti és Selymes Tibor tizenkilenc találkozón dirigálhatott (tegyük hozzá: több részletben!), Vass László öt találkozón ült a Sopron kispadján, Roberto Landi pedig háromszor vezényelte csatára a fiúkat.
Ezt aligha nevezhetjük szisztematikus, hosszú távú építkezésnek.
Hanem most itt a lehetőség a változásra. Olyan edzőt talált, aki habitusánál, felkészültségénél, lelkesedésénél, sőt megszállottságánál fogva az NB I-be való. Hírlik, ön is tiszteli Détári Lajost, s nem véletlenül választotta az egykori világválogatott labdarúgót. Legyen hozzá türelmes! Hagyja bizonyítani, próbálja ki, milyen az, ha valaki legalább egy szezont eltölt a kispadon. Higgye el, Détári Lajos ugyanazt akarja majd, mint ön: megmutatni a világnak, hogy győzelemre született. Úgy, mint annak idején futballistaként.
Persze jönnek majd vereségek, lesz majd gyengébb játék, idegesen fütyülő közönség.
Mert a Sopron nem csodacsapat, s aligha győzné le az Arsenalt. De ha azt látja a közönség, hogy Döme megtanította küzdeni, kilencven percen át futni a játékosokat, már elégedett lehet. Azonban ehhez hosszú távú bizalom is szükségeltetik.
Lepje meg magát és a közvéleményt!
Ne váltson edzőt két hét múlva!
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik