Tisztelet a sportembereknek! – Deák Zsigmond jegyzete

„Sohasem vetődött fel bennem, mi lett volna, ha...”
„Sohasem vetődött fel bennem, mi lett volna, ha...”

Ezt speciel az 1956-os forradalom idején Európában túrázó magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott későbbi olimpiai bajnok, vb-negyeddöntős, 11-szeres nagyválogatott kapusa, Gelei József mondta, aki karácsony előtt végül hazatért. Persze mondhatta volna bármelyik honfitársunk, aki akkoriban (mint később kiderült) történelmi válaszút elé ért, s valamelyik irányba el kellett indulnia. Ha például a földkerekség legjobb vegyészmérnökeinek vetélkedője zajlott volna ʼ56 végén Melbourne-ben a mieink részvételével, vagy bányászaink elitcsapata indult volna dél-amerikai túrára, akkor legalább számszakilag eldönthetnénk, mit veszített a magyar vegyészmérnöki kar és a bányászat a kint maradókkal. Mivel azonban olimpia zajlott az ausztrál végeken, vegyészmérnökeink helyett versenyzőinket siratta a kéziszercsapattal aranyérmes tornásznő, Köteles Erzsébet: „Melbourne a magyar sport Trianonja.” S mivel a Honvéd futballistái mentek Dél-Amerikába, majd maradtak kint Nyugaton számosan, s összesen csaknem kétszáz (!) magyar játékost tiltott el 1957-ben a FIFA az MLSZ kérésére, bányászatunk helyett labdarúgásunkról mondhatjuk el, hogy súlyos veszteséget szenvedett.

Ám ami itt veszteség, az máshol nyereség. Puskás Ferenc másodvirágzásáról a Real Madridban könyvtárnyi irodalom szól (csak épp itthon hallgatták el a rendszerváltozásig), a vérző fejével híressé váló pólós, Zádor Ervin a kilencszeres olimpiai bajnok amerikai úszólegenda, Mark Spitz edzőjeként dolgozott, a ma már százéves Keleti Ágnes megalapította az izraeli tornasportot, Hámori Jenő kardozóból biokémia-professzor lett, és a sort még bőven folytathatjuk.

Melbourne-i ötkarikás csapatunk több mint harmada emigrált, de túlnyomó többségük öregbítette a magyarság hírnevét ott is, mint ahogy futballistáink zöme. De aki egyből vagy kis „kurflival” hazatért, az is így tett, ezt ne feledjük, a már idézett Gelei mellett Székely Éva, Gyarmati Dezső, Kárpáti György, Papp Laci és a többiek... Nekik is megmaradt az emberi tartásuk, szakmai tudásuk, ha már visszavetette őket a sors Magyarországra.

Tisztelet a hősöknek! – ezzel a mottóval emlékezünk a hatvanöt éve kitört forradalomra, s bár hősök talán nem voltak, korabeli versenyzőink, edzőink előtt is illik megemelni a kalapunkat: Tisztelet a sportembereknek! Mert megérdemlik, akárhová is fújta őket a történelem szele.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!