A káromkodás a futball szakmai, ipari nyelve – Kő András publicisztikája

Tavaly lett volna százéves 101-szeres válogatott futballistánk, Bozsik József („Cucu”) – ha megéri.  De sajnos nem érte meg, 1978-ban elhunyt. Maradt számunkra az emlékezés. Most meg, váratlanul, előbukkant egy levél Sebes Gusztáv hagyatékából, amelyet a volt szövetségi kapitány az MLSZ-nek címzett. Felháborodásának oka az volt, hogy 1960. szeptember 25-én, a 3:3-ra végződő Honvéd–Szeged mérkőzés 88. percében Virágh Ferenc játékvezető kiállította Bozsikot. Az eset nagy visszhangot váltott ki.

„Bozsik a szegedi játékos felé egy megtámadási cselt mutatott, majd hirtelen mozdulattal, a legszabályosabban, az ellenfélhez hozzá sem érve, birtokba vette a labdát – áll a levélben. – Abban a minutumban megszólalt Virágh játékvezető sípja, és (…) meglepetésre, szabadrúgást ítélt a Honvéd ellen. Ebben a pillanatban rúgta el Bozsik a labdát, mire a játékvezető a következő szavakkal állította ki: »Bozsik sporttárs, álljon ki!« »Ezért kiállít?« – kérdezte Bozsik. Az igenlő válasz után szó nélkül elhagyta a pályát. Ezt a tényt Virágh játékvezető a következőképpen írja le: »Bozsik kézből rúgta el a labdát, utána káromkodott, többször figyelmeztettem.« (…) Bakk intézőnk megkérdezte Virágh játékvezetőtől, miért állította ki Bozsikot. Virágh remegve, idegesen, kifakadva azt válaszolta, hogy Bozsik »drasztikus, b… meg az i… az ilyen játékvezetést« szavakkal megsértette, és ezért kellett kiállítania.” Sebes levelének végén a következőket olvashatjuk: „Az egyetemes magyar sport érdekében megjegyezni kívánom, hogy az a Bozsik, aki több mint egy évtizeden keresztül a magyar labdarúgás dicsőségéért tudása legjavát adta, nem érdemelte meg Virágh játékvezető alaptalan és rosszindulatú rágalmazását. Ismételten kérem a Magyar Labdarúgó Szövetséget, hogy a fent ismertetett ügyből kifolyólag Virágh játékvezető ellen fegyelmi vizsgálatot indítani szíveskedjék.”

Hogy mi lett a kiállítás következménye? Nem tudjuk. Mindenesetre Virágh vezette október 30-án a Dorogi Bányász–Debreceni VSC és december 4-én a Pécsi Dózsa–Győri Vasas meccset, ebből eredően felmenthették, Bozsikot pedig dorgálásban részesítették. Így képzelem…

Nézőpont kérdése, kinek adunk igazat. Engedtessék meg, hogy én a káromkodásról fejtsem ki a véleményemet. Puskásnak, Bozsik jó barátjának nonstop járt a szája. Egyetlen embert nem szidott a pályán: Bozsikot. Egyedül vele volt „udvarias”, ha Puskással kapcsolatban egyáltalán lehet ezt a szót használni: udvarias. „Anyád”– ez volt a szavajárása. De egyszer már Petőfi is leírta ezt a mondatot felháborodása okán: „Foglalod a kurvanyádat (sic!) / De nem ám a mi hazánkat…” (Mit nem beszél az a német). Denis Law, a sokszoros skót válogatott, aranylabdás játékos közelítette meg legjobban az igazságot, amikor azt állította: „It’s the industrial language of football.” Azaz: A káromkodás a futball szakmai, ipari nyelve. Nincs benne semmi erotika… Tökéletes, nem? Ha általánosítani akarunk, azt mondhatjuk: ha a megfelelő kifejezéseket a megfelelő időben alkalmazzuk, mérgessé tehetjük embertársunkat anélkül, hogy testi erőt alkalmaznánk.

Szitkozódni és számolni csak anyanyelvünkön tudunk, ahogy imádkozni is. A káromkodás nem szép, de a tudomány szerint hasznos lehet. Van, aki úgy gondolja, az intelligencia hiánya. Két szellemes mondat: „Ha az égben nem lehet káromkodni, odébb állok.” (Mark Twain) „A csúnya szavak jót tesznek a száj izomzatának.” (Dorthe Nors dán írónő). Vajon így vélekedett-e Puskás is, akinek páratlan bal lábáról, bombakért robbanó beköpéseiről, arany szívéről, de szabadszájúságáról is köteteket írtak össze. A világ leghíresebb őrnagya – még barátságos eszmecsere közben is – olyan magától értetődő természetességgel használta a kocsis szleng bizonyos kitételeit, mint más közönséges halandó a névelőket vagy a kötőszavakat.

A magyar válogatott Mátrai Sándor nevű újonca szégyenkezve, megalázva tűrte Puskás korbács­csapással felérő nyelvelését. Igaz, a jugoszlávok gólját a zöldfülű jobbhátvéd lámpalázassága készítette elő, de azért mégiscsak botrány, hogy a Sváb percenként felemlegesse Mátrai „paraszt, k…a nénikéjét”. Mátrai végül Bozsikhoz fordult segedelemért. Cucu drasztikusan leegyszerűsítette a dolgot: „Szidjad te is a nénikéjét…” A Puskásra fél­istenként felnéző pályakezdő hosszú perceken át gyűjtögette a bátorságot, s amikor Puskás fölé lőtt, oda üvöltötte: „Öcsi, a rosseb sváb k… nénikédbe…!” És várta a világvégét, de legalább azt, hogy Puskás beletapossa a fűbe. Puskás arca azonban felderült és elégedetten mutatott Mátraira: „Ebből a hosszú marhából még lesz futballista…”

Mészöly Kálmán, a magyar labdarúgás legendás „Szőke Sziklája” híresen vehemens, szókimondó és sokszor nem szalonképes stílusáról volt ismert a kispadon. Az 1981-es világbajnoki selejtező  idején egy dokumentumfilm kedvéért miniatűr mikrofont rejtettek a szövetségi kapitány kockás zakójának zsebébe. A szerkezet cenzúra nélkül rögzítette a meccs alatti feszültséget, így maradtak fenn az utókornak olyan kultikus, nyers mondatai, mint a „Hát ilyet nem is b…m, b…meg…, vagy a „Gyere, a k… anyádat!” Szókimondó reakciói nem rosszindulatból, hanem a játék iránti mérhetetlen alázatból, feszültségből és győzni akarásból fakadtak.

Deme László, Grétsy László és Wacha Imre szerkesztette a Nyelvi illemtan című könyvet, amely arról árulkodik, hogy milyen gazdag ezen a téren is a magyar nyelv. Összeállításuk ajánlott és kerülendő szitkok gyűjteménye. Néhány példa a kerülendő szavak közül: „Az anyja szentségét!” (Durva káromkodás), „Dög” (Valamilyen szempontból ellenszenves, illetőleg nem becsült személy), „Hogy a rosseb egye meg!”, „Eredj a búsba!” (Durva szitokszó), „Mondjam vagy mutassam?” (Az ismert trágár kifejezés vagy gesztus elkerülésére jött létre) stb.

Megjegyezni szeretném, hogy a káromkodások nemcsak a labdarúgásban fordulnak elő, hanem a teljes sportvilágban. Denis Law ítélete mindegyikre érvényes! Olyannyira, hogy már könyvet lehetne szerkeszteni belőlük, az anekdotákból.

Frank Henri francia kerekes volt az 1910-es években. Azt játszotta, hogy defektje van. A többiek beérték. Frank Henry begerjedt, begerjesztette magát, utánuk ment, szidta őket, és nagy káromkodásba kezdett. Frank Henryt a düh éltette, fütyölt, amikor nyert. A harag vitte arra, hogy önmagát is felülmúlja. Gyakran játszotta el, hogy defektje van.

Az 1955-ös év elején Iglói mester a legjobb középtávfutók közül Tábori Lászlón próbálta ki a napi három edzést. Fizikailag ugyanis ő volt a legerősebb, egy birkózóversenyen kiteríthette volna a társait. Reggel, délben és este dolgoztatta. Tábori a harmadik vagy a negyedik hét után teljesen kiborult. Megpróbálta a legocsmányabb trágárságokkal segíteni önmagát, de ez nem sikerült. Mindene fájt, nem volt energiája. Ragadt, ami azt jelentette, hogy elrugaszkodni sem tudott a talajtól. Vagy másképpen kifejezve: nagy volt a föld vonzóereje. Iglói rájött, hogy a három edzés túl sok, nem bírja a szervezet, és visszaálltak a két edzésre.

Összefoglalva: a káromkodás legalább annyira életünk része a sportvilágban, mint a levegővétel. Indulataink kezelésének egyik fontos módszere. Nem szabad összekeverni a trágársággal!

Végezetül álljon itt Weöres Sándor verse, amely megerősít bennünket arról, hogy a módszert büszkén vállalhatjuk. „Káromkodj, ha jónak látod, / szidd az embert és a világot, / ha szitkod szép: élvezem. / De hogy itt e földi honba / bárkinek hibája volna: / senkinek el nem hiszem.”